Kalandos hazaútunk volt. A néhány órás alvás után még az utolsó köröket futottuk a lakásban, hogy leellenőrizzük, minden a helyén van-e, mit tudunk még bepréselni a tetemes számú bőröndbe, és mi az, amitől végleg meg kell válni. Hajnali 5-re jött a taxi. A sofőr első meglepettség (Ez mind jön? - kérdezte) után viszonylag zökkenőmentesen bepréselte a több, mint száz kg cuccot a taxiba. Szakadó eső megfelelően megadta a búcsú hangulatát. Mondjuk nem éreztem nagyobb szomorúságot, hogy haza kell mennem, ez az 5 hét elég volt Japánból. Jó volt megismerni az országot, de itt élni nem tudnék.
A taxi Yokohama állomáson kirakott minket. Innen a legmodernebb vonattal terveztünk eljutni a repülőtérre. Hogy ne legyen hiányérzetünk, rohantunk a vágányokhoz. Én 3 „kisebb” bőrönddel és két hátizsákkal szerencsétlenkedtem, Tibi pedig 2 hajókofferrel + 1 hátizsák. Ekkor szidtam igazán a japán modernizációt, azaz a vakvezető csíkot. Azokon, lehetetlen áthúzni a bőröndöt. A vágányokhoz természetesen időben érkeztünk. Aztán vártunk, vártunk, de csak nem írták ki a reptérre menő vonatot. Már elmúlt az indulás ideje, semmi. Valamit mondtak be a bemondón, de persze japánul. Végül előkerült egy vasúti alkalmazott, akitől megtudtuk, hogy ma, azaz a repülésünk napján az időjárás miatt már nem megy vonat a reptérre. Szuper. Mit tegyünk?! Taxi: annyi pénzünk nincs, hogy azzal kijussunk a reptérre. Maradt a reptéri busz, ami 2 órás utazás. Újabb rohanás. Kétségbeesés, idegeskedés, hogy jutunk mi haza… Igyekezzetek már, segíthetnél bla-bla. Végül elértük a buszt. A bőröndünk is befért. A reptéri dugó és a újabb idegeskedés ellenére még pont, időben beestünk a reptérre. Mikor megláttuk a Lufthansa járatokhoz kanyargó sort, megint elbizonytalanodtunk. De mikor a Tibi megnézte a kijelzőt ott a 9:45-ös indulási idő helyett 17:30-as indulás szerepelt.
Azt tudtuk, hogy közeledik a tájfun és azt is, hogy már biztos végigsöpör Tokión, de bíztunk benne, hogy még előtte felszáll a gép. Sokat kellett várni, míg sorra kerültünk. Mondjuk velünk is kb. 1,5 órát foglalkozott a hölgyike, amíg át sikerült foglalni a gépeket. Választhattunk, ott maradunk Tokióban még 1 napot, vagy elrepülünk aznap, de a Frankfurti szállás bizonytalan. Úgy gondoltam, Frankfurt már közelebb van a pihe-puha ágyikómhoz. Így vártuk, hogy eljöjjön a délután 5.
(origami kiállítás, bolt)
Megreggeliztünk, boltokat néztünk, bébi játszón voltunk. Lassan, de csak eltelt az idő. Az utolsó egy órában már úgy éreztük, nincs is mindenre időnk. Méltó engesztelésként beszereztünk egy új fényképezőgépet. A mostaninak egy újabb típusát.
Aztán Tibi Hédivel a leányzó kérésére beült a gyerekekkel sushit enni. Végül csak ő ette, nem nyert hangszórót. Kiderült, hogy Hédi a futószalagos sushi étteremre volt kíváncsi. Ez pedig nem olyan volt. A halak országában a halkedvelő gyerekeim nem voltak hajlandóak halat enni.
Nagyon büszkék lehetünk a gyerekekre, mert tényleg a kb. 5-6 óra alvás ellenére nagyon jól bírták a kiképzést. Marci már a beszálló kapunál dőlt ki. A japán szervezés újabb fekete foltja, nem volt busz, ami elvigye a népet a repülőhöz, így újabb fél óra késést szedtünk össze. A várakozás alatt, a gyerekek még összeszedték az utolsó japán szuveníreket. Jópár várakozó utastól origami madarat kaptak. Hédinek még szívecskét is készítettek „so cute” és „love” felirattal. De már fáradt volt hozzá, hogy igazán örüljön. De egyszer neki sikerült rabul ejtenie a japánok szívét.
A repülőn egy sorba ültünk, egymás mellett, ráadásul a sor legelején, ahol nagy lábtér van. Sokkal jobb hely, mint ami eredetileg jutott volna. Így Marci a földön durmolhatott, Hédi pedig a két felszabadult ülésen dőlt el. Nem volt velük gond az út alatt. Szinte végig aludták. Még a tabra se igen volt szükség, ami zárójelbe elég lestrapált volt. Ezen az úton már gyerek menüt kaptak. Kutya alakú péksüti és minden finomság. Ha ők nem is, én jól laktam belőle. Lufthansás játékból pedig annyit kaptunk, hogy most egyenletesen belepi a házat. Ők voltak az egyetlen gyerekek, így az egész készletet megkapták.
Frankfurtban újabb hosszútáv futás várt ránk, hogy még jusson nekünk szállás. Szerencsére jutott. De csak királyi lakosztály. Sokszorosa volt (méretre), mint a japán lakásunk. A vacsiról lemaradtunk (csak éjfélig volt), de választhattunk, hogy zuhanyozunk/ fürdünk a termosztált csapokkal ellátott luxus fürdőszobában. A modern Japán után jó volt az Európai luxus. Olyan sikert aratott a gyerekeknél a hely, hogy szinte önként, külön ágyban aludtak!!! Sajnos reggel ébresztőre kellett kelni, a reggelit is így el kellett mulasztani (7-től volt) és folytatódott a rohanás. Egy másik reptéren, de hasonló csomagszámmal. Itt is átmentünk a méréseken. Már európai péksüti illatra csorgathattuk a nyálunkat. Itt már csak egy rövidke út várt ránk. Marcika ezt is szépen végig aludta, Hédi pedig elvolt a feladataival.
Taxival hamar otthon voltunk. Az biztos, hogy mindenki örömmel vette birtokba a régi-új otthonát. A frissen takarított lakást pedig hamar „otthonossá” tettük☺
Sok mindent láttunk (szentélyeket, meseparkokat, palotákat…), sok mindent megéltünk (tájfun, földrengés, jártunk gőzölgő vulkánnál) sokat utaztunk, megismertük a szokásokat, de azért jó volt visszatérni.
