Csokoládé Múzeum- Praliné túra

Rövidebb Bp.-i programot kerestem, míg valamelyik gyerekprogram ajánló oldalon (már annyi hírlevél jár) rábukkantam egy praliné túrára.

Az un. Csokoládé Palotlehetne közelebb is, Árpádfölfön található. A hely egy régi Vadászkúriából lett kialakítva. Azt hiszem a kivitelezésére nem lehet panasz. A berendezése káprázatos. Faragott bútorok, kovácsoltvas korlát, kerítés, még a mosdó is külön látnivaló. Az egész hangulata nagyon jó. Már az épület miatt érdemes volt eljönni. Az a része nem annyira tetszett, hogy jegyet csak a kezdéskor lehetett váltani, és amíg nem kezdődött meg a túra, be se lehetett menni. A kert amúgy egy külön látnivaló, annyi giccs van.

A csoki evés az épület főbejáratánál, egy csokoládé szökőkútnál kezdődött. A gyerekeken itt már látszott, hogy miért jöttek ide. Sajnos ez a része volt a beetetés, mert a csoki minősége innentől kezdve vészesen romlott. Túlságosan a mennyiségre és nem a minőségre mentek rá. A végén még én is elértem azt az állapotot, hogy elég:)

Az un. Rákóczi Lovagterem hangulata igazán főúri. Festett plafon, hatalmas lovagi asztal, festmények mindenhol. Egy szekrény pedig telis-tele volt régi csokis dobozzal. Érdemes lett volna elidőzni előtte.

Innen egy kis helységbe mentünk, ahol még az ajtó is be volt festve, hogy élethű legyen a csoki kereskedelem. Hangulatosan be volt rendezve az egész helység. A kakaóbab szállítástól a bolti kirakatokig. Csokoládé készítéstől a bolti eszközökig akadt minden. Volt régi daráló, mérleg, rádió, csoki öntő formák,  csomagolások...

Sok érdekességet mondtak el, de nagy részére drága Hubám miatt nem tudtam figyelni. Három dolog maradt meg bennem. Hogy több, mint száz éve is létezett csokiautomata. Hogy Stümher cég gyártotta eredetileg a Tibi csoki. És léteznek csoki porcelánfigurák. Ahhoz, hogy megegyék belőle a csokit, szét kellett törni. Sok embernek nem volt hozzá szíve, így mi is megnézhettünk néhány példányt belőle. 

Innen kezdett kevésbé izgalmas lenni a túra. Lementünk a pincébe, ahol a pálinkák és nem a csokik álltak a középpontban. Itt a pálinkákon kívül régi üvegek voltak kiállítva.

Csokis sütit is készíthettünk, amit aztán nem tudtunk megenni, hónapokkal később kellett kidobnom, mert olyan rossz minőségű csokit kellett a kosárkába nyomni. A díszítésnél meg szinte sürgették a gyerekeket.

Majd egy csésze forrócsokoládéval egy ősrégi filmet nézhettünk meg. Kissé uncsi volt. A túrát pedig a shoppingolás zárta. A boltocska az első Stühmer bolt alapján készült.

Nagyon kettős volt az élményem. Az épületet, és a kiállítást nagyon jól kialakították. Sok érdekeset lehet hallani, és látni. De a csoki minőségén lehetett volna mit javítani. A kézműveskedésre pedig nagyobb hangsúlyt fektetni a filmnézés helyett.

 

A végén pedig a játszórészen egy játékvonatnál egy darázs megcsípte a Marcit. Tibi benézett és egy darázsfészekre bukkant. Mikor jelezte a múzeumban, közölték, hogy tudnak róla... Ez elég negatív benyomást tett a helyről...

10 éves házassági évforduló

Továbbra se tartom nagy becsben az évfordulókat. Így érkezett el a 10. házasságunk ideje. Nem készültem rá és nem számítottam rá, hogy Tibi készülne valamivel. Aznap terveztük az indulást a tengerpartra is, így az időm, gondolatomat teljesen lefoglalta a készülődés. Így az se volt gyanús, hogy Tibi korán akart indulni. Vagyis variálgatta az indulás idejét. Meg, hogy megy-e dolgozni vagy sem. Szünet volt. Nem voltak kötöttségeink, nekem mindegy volt az indulás, csak időben, mert a Juditékkal megbeszéltük, hogy beugrunk hozzájuk Kanizsán egy picit, hogy meglessük az újszülött Marcit. Még az se tűnt fel, hogy Tibi az egyetem felé veszi az irányt, hogy beugorjon a tanszékre. Az utolsó, amit mondott, hogy megmutassa a Tamásnak (témavezetőjének) a gyerekeket. De csöndbe voltam, mert örülhettem, hogy rávettem Tibi, hogy eljöjjön a tengerpartra, és izgultam, hogy nehogy összefussak valamelyik volt kollégával, mert szégyenszemre még oda se jutottam el. Titkon reméltem még, hogy Balcsira be tudunk ugrani kicsit a mamáékhoz.

Letettük az autót, és nem az egyetemre mentünk, hanem a Bartók Béla úton sétáltunk.  Fogalmam sem volt hova megyünk, és nehezen esett le miért. Gondoltam közelben lévő egyik kávézóba tartunk, ahol olyan jó hangulat van és finom a forrócsoki. De nem nyert, egy sokkal jobb helyre vitt minket Tibi. Az exZOOtic Cafe-ba. Nem ismertem a helyet, nem hallottam előtte. Tibi elmondása szerint nemrég nyílt. Álomba illő hely. Az asztalok között igazi nagy kenguruk ugrálnak, mindenféle hüllő van, amit kérésre kézbe is adnak. Fogtunk gekkót, kaméleont, teknőst, kígyókat (igen, még én is, de csak a picit:)). Megmutatták közelről a skorpiót, a lényeges részeit (pl. hol a méregtüskéje). Az igazán bátraknak a kezére is tették. Nagyon érdekes volt, de ezentúl se fogok barátkozni velük. Volt csüngő hasú disznó. Marcinak az etetése (cumisüvegből) nagyon tetszett. 

Hédit a kígyók bűvölték el. Nyakába rakta őket. Hogy mit lehet rajtuk szeretni?! Akadtak szurikáták, de őket sajnos csak a szülinaposok kínozhatják, inkább népcsalogatók. 

Én a kaméleonokkal és a gekkókkal haverkodtam leginkább, Hubát pedig a kenguruk varázsolták el. Egy ideig ő is kenguru ugrásba közlekedett. Szoba kenguruk, nagyon barátságosak. A hely szimpatikus volt. Figyelték az állatokat, ha valamelyik nem érezte jól magát (pl. megváltoztatta a színét, elmenekítették. A nagyobbaknak volt hova bújni. Ami szerintem javítanivaló van benne, hogy az étlap (süti, innivaló) elég gyér. Az ember nem fogyasztani megy ide, mert nincs mit. Nagyon jól éreztük magunkat, igazi meglepetésben volt részem. De aztán mennünk kellett, mert Tibi még valami meglepetést tervezett erre a napra.

Útközben beugrottunk a  hulladékudvarra, ahol a sok-sok üvegünket (Ildiékét is, hogy biztos elég legyen) beváltottuk egy kiskukára. Azt hittük a reklám alapján, hogy kapunk egy kisebb méretű kukát, amibe gyűjthetjük majd az üveget, erre egy játékkukát (10*5 cm) kaptunk :DDD

Innen indultunk Gamásra, ahol nem tudtam még mi vár ránk. Mikor megérkeztünk egy néni (tulaj anyukája), mint a tulaj barátja, üdvözölt minket. Még a tulaj lakásába is bekísért minket rövid kitérőre. Innen (a nénivel és férjével) indultunk a tanyára, ahol törpecsacsik fogadtak minket. Hát ezért jöttünk ide. 

 

Sajnos az állatokkal való ismerkedést a bocikkal kezdtük. Volt egy kis borjú is. Nagyon megörültünk egymásnak, én elkezdtem simizni, ő meg úgy gondolta, jó leszek vakaró fának és megütötte a pocakom. Én is rendesen megéreztem, gondolom a pocaklakónak se tett jót. Ezt követően már féltem az állatoktól. Szebben fogalmazva, a pocaklakót féltettem az állatoktól, így magamra is kénytelen voltam vigyázni. Volt egy harapós pici csacsi, ő ott volt mindenhol, így én meg kénytelen voltam kerülni. 

 

A gyerekek csacsigoltak. A Hédi rodeózott is egyet a csacsin:D

Az épületbe mangalicák voltak, pipik és egy cica. Huba imádta. Nyúzta, simogatta, paskolta, mindaddig, amíg jól meghúzta a macska farkát. Ekkor a cicának elege lett és tovább állt. Én pedig még feljutottam a szénapadlásra:) Bakancslistámon rajta van, hogy egyszer szénába szundikáljak. A gyerekeknek nagyon tetszett a szénahúzó kocsi. Ötletes kis találmány.

  

Megtudtuk, hogy hagyományőrző arató fesztiválokon is részt szoktak venni kézi csépléssel. Megnézném, hogy csinálják, talán ki is próbálnám, persze csak szórakozásból.

Szép hely, de egy kicsit frusztrált, hogy nem járhattunk szabadon, megzavartuk egy család életét. Nem egy turisztikai hely jelenleg, inkább egy családi major. Így nem is töltöttünk órákat ott.

Volt még időnk beugrani a Balcsira mamáékhoz. Meglepődtünk mikor az Ildiéket és Anyut is ott találtuk. Mamáék el voltak foglalva a kertjükkel. Éppen fagyizni készültek többiek, így mi is velük mentünk. Sok időt már nem tudtunk ott tölteni, mivel még át kellett pakolni a mi autónkba a csomagok egy részét (legalábbis így indult a dolog) és még máshova is beígértük magunkat, este pedig még egy tengerparti utazás is várt ránk.

Tartalmas napot töltöttünk el. Köszönöm Tibinek, igazi 10. évfordulós ajándék volt. Az ExZOOtic café pedig új favorit lett.

Dinnyés, Madárdal tanösvény igazi madarakkal

Régóta szerettem volna elmenni madárgyűrűzésre. Egyszer régen még a középiskolás éveim alatt biológia szakkörös lévén, lehetőségem volt eljutni madárgyűrűzésre. Életre szóló élmény volt. Aztán ott volt Hortobágyon a Madárrezervátum és Tibi a bagollyal. És nem felejtem el a kedves sárgafejű királykát (Európa legkisebb madara) is a teraszon. Jó lenne viszont látni. Nem tagadom, megszerettem a madárkákat.

Most az egyik gyerek portálom rátaláltam egy lehetőségre. Madárröptetés a Madárdal tanösvényen. Jelentkeztünk. Bénák voltunk. Későn indultunk, aztán eltévedtünk, de a lényegre oda. Sajnos ez adott egy alaphangulatot a napnak, de el nem tudom mondani, hogy milyen jó a kezedből szemlélni egy ilyen kis élőlényt. Körbe a zsákokba ott csipogtak a madarak. Jó hangulata volt.

Rengeteg nádi madarat láttunk, azt nem mondom, hogy legközelebb sokat be fogok tudni azonosítani, de érdekes volt. És azt gondolom, hogy a gyerekek is élvezték. 

Elszánt voltam és mindjárt jelentkeztem egy felnőtteknek szóló madarak elengedésére. Így enyém volt volt a lehetőség, hogy a fakopáncsot, az egyik legkülönlegesebb madarat elengedjem. Bizony, megcirogathattam és útjára bocsáthattam.

Hédi bátor volt, egyedül kivitelezte egy madárka elengedését.

 

Hubu meg egyszerűen nem tudott betelni vele. Még, még, még. Erre Marci is összeszedte az összes bátorságát és velem útjára bocsátott egy szárnyast lényt. De aztán szép lassan elfogytak a madarak, így vándoroltunk a meglepetéshelyre. Útközben sok érdekeset hallottunk, de a meleg miatt az információ is elpárolgott.

Viszont itt-ott még akadt 1-2 zsák és Tibi egy igazán veszélyes fenevadat engedhetett útjára, egy fekete cinkét. A túra a temetőbe folytatódott, ahol meghallgattuk Müller István megemlékezést személyes élményekkel fűszerezve. 

Meleg miatt ez kihagyható lett volna, de akkor lemaradunk a nap fénypontjáról a pici bagolyfiókákról. Még simizni is lehetett őket. Huba igazán imádta őket.

A pocaktöltés kicsit necces volt, mert a híres Szúnyog-szigeti Csárdába csak készpénzt fogadtak el, de azért mindenki pocakja megtelt. A kaja tényleg fincsi volt. Majd a mólónál sziesztáztunk kicsit, hattyúkat néztünk. 

A meleget nehezen bírtam, így a pákozdi katonai emlékparkba menekültünk. Érdekes egy hely. Szervezetlen, várni kell, hogy kinyissák a külső termeket, nem voltam elégedett. 

  

A szimulátortól Hubát hamar kiebrudalták, annak ellenére, hogy nem vár rá senki. Marci igen élvezte. Hédi valamiért nem merte kipróbálni. Megismertük a külhoni katonákat. Hol is szolgáltak/nak. És hányan haltak meg. 

Bekukkanthattunk egy első világháborús katonai barakkba, Marci ki nem fogyott a kérdésekből. Így legalább mi is tanulhattunk. 

  

Végigsétáltunk a gyalogsági árokba. Gyerekek minden lyukba bebújtak.

A 48-as emlékmúzeum és a sorkatonaságról szóló kiállítás már nem igen fogott meg minket. Inkább igyekeztünk vissza a Madárdal tanösvényre. A 3 km-es Müller István tanösvényhez. A túrát kicsit ki akartuk bővíteni, a Dinnyési Templomkert Hagyományőrző Turisztikai Központ kertjéből akartunk indulni. Itt leírások szerint található egy interaktív tábla, ami sajnos már nem működött:(

 

De láttunk nádkévéket,

búzamezőt,

széna bálát,

szürke marhákat, akik a kilátót őrizték, így inkább azt kihagytuk délután, 

nádast, Tutajost.

Eljutottunk országútra, ahol Tibivel összezördültünk, hogy megéri-e így folytatni a tanösvényt. Én nyertem, megérte, mert eljutottunk egy lezárt területre (szürke marha legeltető helyre). Egy falusi néni aztán mondta, hogy nyugodtan folytathatjuk arra a tanösvényt. 

Fapallón is közlekedtünk (másik kedvencem), míg elértünk a célunkig, a gólyafészekig.

Hazafelé még útba ejtettük a nádtetejű kilátót, de már a tavakba és a madarkba se volt erőnk gyönyörködni. Mindenki elfáradt. Azért az M&M-es fagyi még mindenkinél lecsúszott.