Karácsonyi mosolyalbum

Idén is, bár nagyon az év végén, de eljutottunk Aradi Péterhez, akit lassan családi fotósunknak nevezhetünk, mert ez volt a harmadik alkalom, hogy meglátogattuk. Így idén is születtek jobbnál jobb képek a gyerekekről, sok-sok családi képpel, ami nálunk mindig hiánycikk. Gondba vagyunk, mikor kérnek tőlünk családi fotót, mert leginkább csonka családi képeink vannak, vagy apás vagy anyás. A fotók témája mi más lenne, mint a karácsony, így néhány nappal karácsony előtt. De ez az ünnep tette számunkra is sürgetővé az elmenetelt, hogy legalább ezekből a képekből összeálljon a karácsonyi ajándéknak szánt fotókönyv. Hát igen esik a színvonal:( Jövőre majd jobban kiállok az igazamért, és nem engedem el Tibit ilyen hosszú útra, legalábbis elkészült mosolyalbum nélkül biztosan nem:)

És íme az idei képek:

Ősz búcsúztató, tél köszöntő

Idén talán még nem is igazán töltöttem föl Hédi szavalását, éneklését. Azt hiszem Hédi 2-3 évesen elérte az én repertoáromat. Az agya, mint a szivacs, mindent megjegyez. Sajnos a bölcsi se tudott ilyen szempontból túl sok újat adni, talán 1-2 mondókát tanult ott. Hiába, Hédinek már kevés volt a bölcsőde. Emlékszem, mikor Anyák napja környékén Ica néni dicsérte, hogy milyen jól megtanulta az Orgona ágát, amire csak annyit tudtam mondani, hogy egy éve már megsiratta vele az egyik dédijét. Nos, az oviba is lehetne hiányosságokat keresni és találni, de egy szempontból biztos, hogy nagyon jó. Minden héten tanulnak a gyerkőcök valami új hosszabb-rövidebb versecskét. Hédi pedig vevő rájuk, és otthon kis noszogatás után szívesen szavalja őket. Most két verssel készültem. És ha továbbra is így marad, és a tervem is beválik, gyakran teszek fel ismert és kevésbé ismert versikéket Hédi előadásában. Én szívesen hallgatom őket, nem tudok betelni velük :)

Csoóri Sándor: Dióbél bácsi



Csanádi Imre: Levélsöprő

Marcika neve napja

Marci születésnapja egy kicsit el lett mismásolva. Nem elfelejtettük, ez így nem lenne igaz, mert a kutyusos tortáját már hetekkel korábban megrendeltük. De valahogy az igazi születésnapi hangulat elmaradt. Akkor ajándékot is csak a mamától kapott. A gyertyafújás se volt kizárólag az ő kiváltsága. Nálunk ha torta van, mind a négy gyerek fújkod, nyomul, akar. Szegény Marci születésnapja sose kapja meg a valójában megérdemelt figyelmet. Tavaly a Tibi távolléte, most meg nem is tudom mi volt az oka. Talán az, hogy már mindenki velünk lakik (aktuális létszám akkor 11-12 fő körül mozgott). Tehát az se volt rendkívüli, hogy sokan álljuk körül az asztalt. Ajándéknak meg semmi ötletem nem jutott eszembe, és egy kicsit az az érzésem volt, hogy hiába vennék bármit, igazi örömöt nem tudok kiváltani vele. Ezeknek a gyerekeknek már mindene megvan. Elnyom minket a sok játék. A kizárólagos figyelemnek biztos örült volna, de azt pedig kivitelezni lehetetlenség a jelen helyzetben. Ez az oka annak is, hogy idén megint elmaradt a születésnapos beírás.

Igazából most egy másik napról akarok írni, méghozzá a névnapjáról. Most se készültem jobban, mint a születésnapjakor. Sőt, nem hiszem, hogy a névnap olyan nagy figyelmet érdemel. Mégis úgy érzem egy kicsit kárpótoltam, ami akkor kimaradt.

Reggel Ildi jóvoltából színházba mentünk. Csinosan felöltözve indultunk útnak a József Attila Színházba, hogy megnézzük az Óz, a csodák csodája meséjét. Gyerekkorom egyik kedvence, a betétdala pedig még ma is a telefonomon csörög. A gyerekekkel napokig beszéltünk a történetről, szereplőkről, hogy értsenek belőle valamit.  Hogy Dorotthy-t (színházba Dorka volt) felkapja a forgószél, és haza szeretne menni. Közbe találkozik a madárijesztővel, akinek nincs esze, a bádogemberrel, akinek nincs szíve, és az oroszlánnal, aki gyáva. És majd a nagy Óz, a varázsló, aki valójában csak egy ember, segít nekik, hogy teljesítse kívánságuk. És lesznek bent jó és rossz boszorkányok is. Szóval ennyi háttértudással indultunk útnak.

Sajnos a darab kivitelezése elég gyenge volt. A zenés rész, éneklés magnóról ment, nagyon zavaró volt. Nem énekelték a Somewhere over the rainbow-t, csak a tanárnő dúdolt belőle néhány mp.-t. Hosszú volt a szülinapi készülődés, rövid volt az álom. Mindenkivel csak találkozott, elmondták a baját, aztán mentek tovább. Énekeltek egy számot, minden találkozásnál, módosítva az aktuális szereplőre. Mint már említettem a zenés rész iszonyú volt. A boszi szerintem nem volt olyan boszis. Szomszéd gonosz néni jobban meg volt csinálva. Ami jó volt, hogy már elfeledett részleteket felelevenítettem. Már nem emlékeztem, például arra se, hogy az álomba a szereplő alakok, a családtagok, ismerősök voltak. Meg, hogyan győzi le a gonosz boszikat Dorotthy. Szóval ismét el fogom olvasni a könyvet felnőtt létemre:D  Az előadás csúszott, a kezdési idő után egy negyed órával engedték be a tömeget a terembe, ami egy gyerekelőadásnál szerintem gáz. Már a várakozásba kifárad a gyerek. 2. sorba ültünk (ez nem az ő hibájuk) túlságosan elől, de végülis Hédit feltérdeltettem, Marcit meg a hasamra ültettem. A gyerekek nyilván a sztorit nem értették, csak részletek maradtak meg bennük. Meg mindig kellett mondani, ki kicsoda:) De szerintem nekik ez az egész színházi helyzet nagy élmény, így nem zavarta őket az a sok negatívum, ami engem igen. Érdeklődve figyelték, ki mit csinál, mit mond, mi történik. Néha pedig kérdeztek. Marci is nagyon jól bírta, neki a zene is tetszett, mozgott rá. Az utolsó 5 percbe kezdett el mocorogni. Szóval nem mondom, hogy nem érte meg elmenni, mert a gyerekek egy nagy élménnyel gazdagodtak, de az biztos, hogy nagyságrendekkel jobb volt a Vackor. Azt mindenkinek ajánlom, ezt nem. Szerintem létezik jobb feldolgozása is az Óznak. Az előadás végén Hédi nagyon szomorú volt, mert ő oda akarta adni Dorotthynak a szétrágott szívószálát, és hogy miért nem várta meg, miért nem kellett neki... Azért utána mindenkinek mesélte, hogy mit, kit látott:)

A hazaúton mi is eljátszottuk a Anna, Peti, Gergőből ismert történetet, majdnem elhagytuk Marci Csuszi Nyusziját, de a metróból egy kedves fickó utánunk hozta:) Még jó, hogy észrevette. Nem is tudom mi lett volna, ha elveszik. A villamoson Marci el is szundikált a hátamon. Így a délután nem telt dörrenésmentesen, mert se a Marci, se a Hédi nem akart aludni, pedig mindkettőjükre ráfért volna.

Marci pedig részletekbe megkapta az ajándékait. Nem volt össznépi átadás. De most annyira sikerült eltalálni, mi a fiúcska szíve vágya. Megkapta a duplo rendőrséget. (Még a régi ebayen vásárolt kupacból.) Az ötlet onnan jött, hogy Domi a hosszú Kanizsai nyaralásáról egy szirénázó rendőrautóval tért haza, amihez senkit nem engedett közel. Persze mindenki vágyott rá, hogy kipróbálja, de Domi nagyon őrizte, dugdosta, hogy ne nyúljon hozzá senki más, mert ő kapta és új. Így Marci megkapta a Duplo autót, ami bár használt, de még szirénázik és világít, és bár ugyanolyan, mint a Duplo mentőautó, őt nem zavarja. Egész este azt hajtogatta, hogy enyém, én kaptam, nem a Hédi (itt szerepelhet más név is) és fülig ért a szája. Tologatta, pakolta, hordozta. Büszke volt, boldog, hogy ez csak az övé. Még ma is vigyáz rá, és mondja, hogy ninokám:) Sokat játszik vele, bár már nem hurcolja mindenhova és a telefon is elveszett valahol belőle. De örült neki, és most is meg van becsülve, ami nagy szó ennyi játék mellett. A polcon alszik mindig mellettünk. 

Hédi volt egyedül szomorú, mert neki nincs rendőrautója, így szegényem a mentő autóval és a dutyival vigasztalódott. Neki is nagy vágya egy sziréna hozzá. Sajnáltam, de megbeszéltük (egyoldali beszélgetés), hogy ő egy rózsaszín repülőt kért, amit a Jézuska biztosan megszerez. Domi pedig azóta átadja másnak is az autóját!!!

De a lényeg, Marcinál telibe talált az ajándék. És ez olyan jó:)

Halloween tök

Tibi idén is meglepte a gyerekeket egy töklápással. Ki akarta használni még azt a kis időt, amit a gyerekekkel tölthet (november 3-án repült ki Japánba). Gyerekek aktívan segédkeztek elkészítésében. Marci először megfigyelte, hogyan kell levágni a tök tetejét.

Utána ő is próbálkozott.

Majd kibelezték a gyerekek a tökfejet. 

Ekkor már Blanka is csatlakozni akart. Ha valami történik nálunk, biztos, hogy az összes 4 éven aluli ott terem. 

Belsejét kiégették, ahogy kell, hogy jó tartós legyen. Marci most van a "miért?" korszakban, úgyhogy sokszor kérdezősködött a készítés alatt.

És íme végeredmény. Amíg a Tibi itthon volt, minden nap meggyújtotta a mécsest benne, még szerencse, hogy egy nagy kupac apró mécses és kis gyertya van otthon. De még a macskák se ijedtek meg tőle, nagyon barátságos lett. A gyerekek aztán, ahányszor elhaladtak mellette, megcsodálták.

Rémmesék

Hédi mostanában nagyon gyakran felhozza a halál kérdését. Tibi már hetek óta küzd vele, hogy miért foglalkoztathatja kicsi lányunkat ez a téma és mit lehet tenni vele. Mikor halunk meg, mi lesz velünk... Gyakran mondja, hogy ő nem akarja, hogy előbb halljak meg, mint ő (előbb leszek 100 éves), mert ő mindig velem akar aludni este, ha felnőtt lesz akkor is :) Este alvás előtt szokta kiönteni a lelkét, elmesélni a napját, félelmeit stb. És megfejtettem, legalábbis rájöttem egy jelentős tényezőre, miért nyomja ilyen intenzíven a kicsi szívét az, hogy ha egyszer, sokára meghalok, akkor mi lesz vele. Tegnap este megkérdezte, hogy az égből is vigyázni fogok-e rá. Egyből ráismertem a hétvégén is olvasott rémmesére, nevezetesen a Hamupipőkére. Későbbi beszélgetésünkből pedig egyértelművé vált, hogy nem tudja feldolgozni a meséből hallottakat.

A mesébe miután Hamupipőke anyukája meghalt, az égből vigyáz rá galamb formájában. Ekkor Hamupipőke még gyerek volt, és Hédi gyerek fejjel is rájött, hogy akkor anyukája nem volt még 100 éves. Mikor rákérdeztem a Hamupipőkére, elmondta további félelmei, hogy új mostohát kap :) Szegény nagyon fél, hogy ha öregszem ("Anya te öregszel!"), akkor hamarosan elveszít, és mi lesz vele:) Próbáltam nyugtatni, hogy messze van, hogy 100 éves legyek. Még a Maja mama is aludhatna anyukájával (Dunai dédivel), ha akarna és a Jocó papa is (Fityei dédivel). De sajnos az idő fogalma még mindig nem tökéletes. Ma pl. mentünk kicsit késve az oviba és megkérdezte, hogy "Ha lekéssük a reggelit, akkor du. érünk az oviba?". Az időszakok közötti távolságot pl. napszak, nap, év még annyira se érti. Gyakran emlegetett mondata, biztos ide is leírtam már, hogy amikor a "Jocó papával jártam bölcsibe...". A mostohával meg hiába nyugtattam, hogy vannak jó mostohák is, de különben is már felnőtt lesz, mikor örök álomra hajtom fejem, és akkor meg, ha apa új nőt is szed össze, az már nem lesz a mostohája. És különben is, ha azt akarja, hogy ne legyen mostohája, apa nem vesz el másik nénit. Nyugodtan beszélje meg vele. Ehhez hasonló beszélgetések folynak mostanában köztünk. De érzem, hogy a kicsi lelke nem nyugszik meg, nem sikerült meggyőznöm :(

Hédi mivel nagyon őszinte, ő is azt feltételezi mindenkiről, elhisz bárkinek bármit. Sajnos ez egy gyenge pontja a Domival szembe, aki ezt teljesen kihasználja. Szóról szóra elhiszi, ami a mesébe történik. Beleéli magát a történetbe. Néha mikor próbáljuk megnyugtatni, hogy ez csak mese, valóságban nincs ilyen, utánunk mondja, de később ugyanúgy előhozza. Ilyen pl. a másik rémmeséből származó farkas.

Hiába mondjuk neki, hogy az állatkertbe, vadasparkba, rezervátumokba vannak Budapesten, de bezárva és csak a messzi erdőbe élnek szabadon. Mégis fél tőlük. Tegnap megkérdezte, hogy mi van ha átugrotta  a kerítését, hiszen Apa is át tudja ugrani (Tibi hol másztál át kerítést?). És a magyarázatunkban mindig talál kibúvót, ami miatt tovább retteghet a félelmeitől.

Hallottam már mástól, hogy a gyerek félt az ilyen meséktől. (Tudom a pszichológiai kísérletek az ellenkezőjét mutatták ki.) De ezeket a régi klasszikus mesék mégis beletartoznak a 'minden gyereknek ismernie kell mesék' kategóriájába és Domi annyira szereti őket, nyilván Hédit se akartam eltiltani tőlük (ha akartam volna, se tudtam volna kivitelezni). 

De most már látom, hogy nem Hédi érzékeny lelkének valók. Ő az akit egy aranykalitkába kellene tartani, és megóvni mindentől. Minden új, minden negatív hatás egy külön megpróbáltatás neki, ami eltart egy darabig, míg feldolgozza. Az agya állandóan jár. Ha új fogalmat, mondatot mondasz, elismétli, látszik, hogy emészti a tartalmát. Ha kérdez, nem fogadja el rögtön a válaszod, végiggondolja, és csak utána fogadja el, vagy cáfolja meg. A mesék pedig hosszú ideig, akár hetekig keringenek benne, míg minden apró részlete a helyére kerül kicsi fejében.

De ami jó, Hédi komolyan veszi azt is, mi való neki, mi nem. Hétvégén Kanizsán voltunk, ott szinte egész nap megy a TV. Este vacsora után Hédi egyedül ment a szobába. Mikor visszajött, bevallotta, hogy elkapcsolta azt a csúnya mesét:) (Bud Spencer film ment apa kedvéért.) Nem szabad a TV-hez nyúlni, így mérlegelte, melyik a kisebbik rossz :)

A szabályokhoz, szokásaihoz pedig olyannyira ragaszkodik, hogy mikor kiléptem az óvodai előkészítő szobából, Hédi elkeseredett hangját hallottam. Anya. Megint, Anya. Hátrafordulok, Hédi teljesen kétségbeesve szalad utánam. Anya, ma nem adtam puszit. Mert ma ezek szerint csak én adtam neki gyorsan egy puszit. Számára világvégét jelentette, hogy ha úgy megyek el, hogy nem adott Nekem puszit. Persze én abba a tudatba távoztam, hogy már megkaptam őket. Jó, hogy ő még figyel ezekre az apró részletekre is.

És örülök annak is, hogy van egy ilyen kis óvnivaló lányunk. De ahogy Ica néni mindig mondja, hogy kellett neki az az 1 év bölcsi, hogy megedződjön az óvodára, remélem majd szépen, lassan az életre is sikerül megedzenünk.

Marék Veronika előadása

Hosszas gondolkodás után útra keltünk, hogy találkozhassunk kedvenc meseírónkkal, néhány új történetet halljunk tőle Kipp-koppról, Boribonról és a többi mesehősről. Marék Veronikával már egyszer találkozhattunk a könyvfesztiválon, de ott csak dedikált, így nem ismerhettük meg jobban. Hédi akkor még kis csöppség volt, azt se tudta, hogy ki az az Annipanni, vagy Marci és Jutka. Most annál nagyobb lelkesedéssel olvastatja ezeket a meséket. Valljuk be én is szívesen olvasom őket, ellentétben a másik nagy kedvenc sorozattal, Bogyó és Babócával. Indulás előtt értekezés folyt otthon, hogy vajon ez igazi Mesemúzeum-e és ezt hirdették-e a Tv-be, mert akkor el se induljunk, mert biztosan sokan megrohamozzák.

Akárhol is hirdették a pagonyos körlevélen kívül, hihetetlen tömeggel találtuk magunkat szembe. Még jó, hogy időbe érkeztünk, így legalább az épületen belül várakozhattunk. A gyerekek pedig megnézhették a dekorációként kitett diafilmeket, képeket, pár percre legalább lekötötte a figyelmüket. Hosszas sorbaállás után, na jó még elviselhető időn belül, kiderült, hogy a szervezők se készültek fel ekkora emberáradatra, azaz megtelt a terem, de az utcán még kígyózott a sor... Hosszas tanácskozás után, na jó ez megint csak nekünk tűnt soknak, Marék Veronika bevállalt két előadást is. Ami azt jelentette, hogy aki nem került be, az csak egy óra múlva hallgathatja a meséket, addig pedig a mesemúzeumba elfoglalhatja magát. Sokan (többek között pici babákkal is érkezők) csalódottan távoztak. Mi nem adtuk fel szerencsére. Éppen a jegyet akartuk megvenni, ami ebbe a zűrzavarba nem volt egyszerű, mikor az egyik szervező látva a  törpéket, mondta, hogy surranjunk még be, találunk annyi helyet, a jegyet pedig ráérünk később kifizetni. Így jutottunk be még emberi időbe a mesélés színhelyére. Szép a terem, hangulatos, de látszik, hogy nem erre találták ki, így se a gyerekeknek, se nekünk nem volt könnyű ráhangolódni erre a különleges alkalomra. A gyerekeink folyamatos helyváltoztató tevékenységet folytattak, az előadás vége felé már Marék Veronika lábánál topogtak.

Az egész mesélés Laci és oroszlánból ismert  huncut kis piros oroszlánnal kezdődött, aki egyenesen Japánból érkezett. Marék Veronikának ez a könyve állítólag sikerkönyv kint (bár a Tibi még nem botlott bele, egyik kint tartózkodása alkalmából sem), és egy ottani óvónéni küldte az írónőnek. Ez a kis oroszlán egy fémdobozból bújt ki, miután a gyerekek megcsodálták, vissza akarta tenni. Igen ám, de ez az oroszlán nem akart egyedül gubbasztani ott, így mindig megtréfálta M.V.-t. Kilógatta fülét vagy a farkát. Ez a játék eltartott egy darabig, és a gyerekek jókat kacagtak rajta. De végül csak ő nyert, így kiülhetett a polcra.

Ezután újabb mesehősök jelentek meg: Kippkopp és Tipptopp. Itt egy kicsit igazságtalannak éreztük, hogy a bábut egy kislány kapta meg, aki hosszasan játszott vele, majd mikor végre kiadta a kezéből nem körbejárt, hanem kikerült a polcra. Ugyanez történt Boribonnal is, aki amúgy már nem volt annyira élethű, de persze a mieink is szívesen babusgatták volna kicsit. Jött a kérdés a Héditől, miért kapta meg a kislány... De azért a mesét mindenki hallhatta, láthatta, mert ahogy mesélt M. V., közbe rögtön fel is rajzolta a történet minden részletét. Törölt, újra rajzolt, villám gyorsan és élethűen. A mese röviden arról szólt, hogy Kippkopp kunyhót épít, de kicsire sikerült, így keresik az új lakót, aki szívesen beköltözne. Hosszas keresgélés után megtalálják az új tulajdonosát: egy pókot:) A teljes mesét pedig nemsokára olvashatjuk Kippkopp és Tipptopp legújabb kötetében.

Kis pihenésként Kippkoppékat szójátékok, mondókák követték. Elkezdett rajzolni valamit M. V., közbe mondta a versikét, és a végén legtöbb esetbe teljesen más jött ki, mint amire gondoltál. Hóeséséből pöttyös bögre. Hullámzó vízből zászló. Kézből elefánt.

Majd végre megérkezett a másik nagy kedvenc Boribon. Szegénynek elveszett a cicája. De hiába hívta, hogy cica gyere, mert mindig másik cica érkezett a hívószóra. Végül azért megtalálta, mikor tüsszentett egyet, így nevezte el Hapcinak.

Jött még a Kockásfülű nyúl, de valahogy az nem hagyott nyomot.

Majd visszatért az oroszlán, mert buli végeztével vissza kellett mennie a dobozba. Ismét huncutkodott, hogy kilógatta valamijét. Majd egy gyereket akart magával vinni. Hédi fejét is megnyomkodta, hogy kemény, így nem tudják betuszkolni a dobozba. Hédi irtó büszke volt és sokáig mesélte, hogy megnézték a fejét:) és mit hitt az oroszlán. Végül kapott talán egy krétát az oroszlán, hogy ne unatkozzon egyedül.

Még jött egy rövid dedikálás. Marék Veronika még ezt is bevállalta, az elején még beszélgetett is, a végén a szervezők sürgetésére (hiszen jött volna a következő, feldühödött csoport) már futószalagon. Hédi, és Domi nevét nem is írta oda, hiszen ők adták oda, gondolom nem értette/hallotta. Marci nevét pedig elírta, de aztán mikor ránézett, h. fiú korrigált. (Radírozható tolla volt).

Bementünk a mesemúzeum részbe is. De nem igazi múzeum, inkább mesehősként játszhatsz. Pl. beöltözhetsz királynak, királynőnek.

Van hozzá trón is. Szóval hamar végeztünk volna, ha a gyerekek nem élvezték volna annyira a galériát, azaz a sűrű erdőnek kialakított részt. 

Végül a Marcira, és a hasunkra való tekintettel csak elrángattuk őket, és még ellenálltam a kísértésnek is, hogy egy újabba Marék Veronika könyvvel gazdagítsam könyvtárunkat. Persze ami késik, nem múlik:)

Szobatisztaság, dombra fel és völgybe le

Augusztus elején a Horvátországi nyaralás után, Marci egyenesen kiprovokálta a szobatisztaságra szoktatást. Eszembe se jutott volna, hogy pont a bölcsi előtt vágjunk bele ebbe a mutatványba, sokkal aktuálisabbnak tartottam a ciciről való leszoktatást. De annyi jelet adott, hogy a szobatisztaságra szoktatást választottam. Olyanokat tett, ami arra utalt, hogy megérett a feladatra. Levetkőzött meztelenre és csak utána a pelus tetejére csinált egy kupacot. Következő alkalommal, szintén nekivetkőzött és csak utána pisilt a kiszemelt (nem éppen legjobb) helyre. 
Hédinél alkalmazott módszert választottuk, gyakran pisiltettük. Mindig ki is tudott csikarni magából egy kis pisit, azaz az izmok szabályozása ment. Persze ahogy lenni szokott, az elején, mint egy kiskutyánál, ezek után is mindenhova jutott. Egy hét edzés után már elég jól belejöttünk, de a nagy produktum mindig a pelusba/bugyiba került. Akkor is, amikor előtte ült a WC-n. Mivel szerencsére azt is elfogadta, nem kellett állandóan a bilit borogatnom. Hédinél a WC-re szoktatás külön műsorszám volt. Kicsit megijedtem, hogy az én gyerekem is olyan, mint az egyik ismerős család kislánya. Aki szobatiszta volt, de kakiláshoz pelust kért. Akkor milyen jót derültünk rajta, és lám nekünk is ilyen a fiúnk. Aztán még egy kis idő elteltével rájöttem, hogy az a gond, hogy rögtön lepattan a WC-ről. Így amikor hosszabb ideig WC-n tartottam, csoda történt. És egyre több lett a siker. Voltak napok, amikor teljesen szárazon megúsztuk, volt amikor megszámlálhatatlan bugyit elhasználtunk. Mire a bölcsibe szoktatásra kerültünk, ha rendszeresen vittük pisilni, megúszhattuk balesetmentesen, de tényleg el kellett vinni, nem a Marci válaszaira hagyatkozni. Magától még nem szólt, nem ment el vagy csak nagy ritkán.
Pl. még a WC-re is féltékeny volt :) Nehezen viselte el, hogy rajta kívül más is használja. Mikor valaki ráült, rögtön neki is kellett és megpróbálta elüldözni a trónfosztót:)

A bölcsibe gumibugyit használtunk és amíg vele voltam, inkább az volt a probléma, hogy mindig pisilni akart járni, mert utána "pancsolhatott" az ő méretére tervezett csapba. Ekkor még elég jól ment a dolog, de jött az idő, amikor nekem ki kellett mennem a szobából, és Ica nénivel bizony nem igen akart kimenni pisilni, így a gumibugyi ellenére sorba áztak el a ruhák.
Jött a méregdrága up and go pelenka, de annak már csak szimbolikus értéke volt. Hiszen nem volt rendszeresen hordva mosdóba (Ica néni a beszoktatás kezdetén megmondta, hogy azt nem tudja kivitelezni), sőt pelusozás előtt se ment el pisilni. Ica néni megkérdi, hogy mész-e pisilni/ kell-e pisilni. Marci nyilván nemleges választ adott. (Pszichológus szerint, ezzel ellenünk, helyzet ellen dacolt.) Beszoktatásra való tekintettel, pedig Marcié volt az utolsó szó.

Mára pedig már én is feladtam az erőlködést. Így megvárom, míg Ica néni is zöld utat ad a szobatisztaságra szoktatásra. Amikor azt mondja, hogy bár kapacitása továbbra sincs fél-1 óránként kihordani Marcit, de hogy legyen bölcsődei hely, Marci óvodába menetele érdekébe, erőn felül mégis csak sűrűn pisilteti. Máshogy nem megy, hacsak nem a nyarat várjuk ki, amikor én is vele tudok lenni több hetet. De csak nem fogjuk addigra halasztani a már szobatisztaságra érett fiúnk pelusról való leszoktatását. Ami azért fájó pont, hogy ennyi energia befektetés után ott tartunk ahonnan elindultunk, minden a pelusba megy :( A jó hír pedig az, hogy Marci pelusba és bodyba ismét egy kicsit kisbabás :)

Vidámpark

Tibi már régóta mondja, hogy utazzunk el őszölni valahova, hiszen ott van a Széchenyi-kártyája feltöltve, amit   lassan el kell költeni. Így találtam ki alternatív programként a vidámparkot. Még Belgiumban elhatároztam, hogy hazaérkezve mindenképpen elvisszük a gyerekeket a vidibe, hiszen itthon még több játékra felülhetnek és talán egy kicsit jutányosabb áron is van. (Belgiumban terveztük egyik napra programként, de miután a homokozót és a játszóteret is beszámolták, mint X számú 90 cm felett használható vidámparki játék, így más program után néztünk.) Most még szép idő is volt hozzá, ráadásul azt rebesgetik, hogy be akarják zárni ezt a helyet is, így kihasználtuk az alkalmat. Időközben kiderült, hogy költségesebb mulatság lesz, mivel a Széchényi kártya rosszabb, mint gondoltam. Egy kártyán több alszámla van, és Tibi kártyáján a szabadidő zseb nem volt feltöltve... Te magad pedig nem pakolgathatod a pénzt, ha már a munkáltatód átutalta az egyik zsebbe, akkor ott is marad. Most már ez ügyben is felvilágosultabbak vagyunk. Mivel a gyerekeket bezsongattuk nem volt visszaút. Marci egész nap csak azt szajkózta, hogy hinta, hinta.

Persze én nagycsaládos bulira gondoltam. De apu nem akart jönni, így anyu is otthon maradt vele, pedig ő szereti az efféle mulatozást. A Karcsi is kitalálta, hogy ő nem szereti a vidámparkot, így utolsó pillanatban Tomaszt kértük meg, hogy csatlakozzon hozzánk. Mivel Ildi is egy résztvevő volt, azzal járt, hogy csak Domika délutáni alvása után tudtunk nekivágni a mókának. 

Amit utólag ő is megbánt, magával hozta a Blankát is. 90 cm alatt hivatalosan nem adnak karszalagot, anélkül, mert nem fizettél, nem ülhetsz fel a játékokra. Még a legegyszerűbb körhintára se. Volt egy érzésem, hogy karszalag nélkül nem sok mindenre engedik fel a gyerekeket, azt én se sejtettem, hogy semmire. Azért otthon lelkiekben felkészültem rá, hogy Marcinak kiküzdök egy jegyet. Aztán végül senki nem foglalkozott mekkora a baba/gyerek ténylegesen, csak azzal, hogy vettél-e jegyet. Utólag pedig már nem vehettünk a Blankának:( Én figyelmeztettem az Ildi, hogy lehet otthon kéne hagyni a Blankát, de ő mindig tehermentesíteni akarja a Karcsit a gyerekek alól. Utólag ő is megbánta, mert így tényleg a Blanka csak egy teher volt neki, mert nyilván ő is menni akart a többiek után, és csak nyafogott. Mivel mindenkire jutott egy gyerek, mi felnőttek nem sok mindenre tudtunk felülni. Azért a gyerekkori kedvenceim nem hagytam ki, és kipróbáltam egy újdonságot is, ha már ennyi pénzt otthagytunk. Egyszer elmennék ide gyerekek nélkül is.

 

 

A gyerekjátékok se voltak uncsik. A 100 éves műemlékké nyilvánított körhintán a 3. körben kiküzdöttem magamnak egy rugós lovat, ahova rögtön Marci is felült. Nagyon tetszett neki, hogy nem csak körbe megy, hanem előre-hátra rugóztatom. Végig mondta is, hogy hopp-hopp-hopp.

A nagyok nagy kedvence, amin muszáj volt 4 kört is mennünk, a hernyó formájú kis hullámvasút volt. A két nagy a legjobb élményként, azt mondta a végén. Volt alagút, gyors lefelé gurulás. Utóbbikor a Marci szája is fülig ért. Sajnos Tibi ragaszkodott a fényképezéshez, így a hernyóból nem tudtam megörökíteni a vidám kis arcát.

A top 3-ban a dodgem is bent volt. Ültek hagyományos dodgemben, lézer dodgemben (sötét volt és pontokat lehet gyűjteni, ha rámentél a körre), és kisdodgemben. 

 

  

Utóbbi a nagy kicsinyített változata és csak a gyerekek használták, felnőtt kisérő. Domi egyedül ült benne, a végére egész belejött a körözésbe, Hédi pedig Marcival. Hédi nyomta a gázt, Marci kormányzott. Eredményt képzelhetitek. Pár centi előrehaladás után köröztek. Időnként pedig a körözésben irányt váltottak. Ettől függetlenül jót mulattak, végig kacagták az egészet. Összesen megszámlálhatatlan kört autóztak.

 A mesecsónak se maradhatott el, Domi kérésére kétszer is körbementünk, mert nagyon tetszett neki, hogy a kedvenc meséi vannak kiállítva. Mostanában a gyerekeknél a sláger a klasszikus mesék (Hóferhérke, Piroska és a Farkas, Jancsi és Juliska stb.), legalábbis a nagyoknál. Itt pedig mindegyik szerepelt, néhány híres mesefilmmel.

A szellemvasutat átalakították, és túlvilág kapuja néven fut, így a belépési korhatárt is megemelték. A gyerekek ezt már nem próbálhatták ki. Az ahhoz hasonló másik régi nagy kedvencem a viharvasút (ennek hívták?)  szintén változáson ment keresztül. Tréfás Dzsungel Vasút névre keresztelték át, és felújították a benne szereplő állatokat, tágyakat, de a régi kocsi és az ide-oda kanyargós sín megmaradt. Az elve is a régi, alapvetően sötét van az úton, csak a néha felvillanó dzsungel jelenetek világítanak, illetve mikor kimegy az épületből. Mondjuk a sok kanyarodásnak a hátránya, hogy nem igazán tudtam megnézni, milyen állat, afrikai maszkok, jelenetek vannak kiállítva, lógnak a plafonról, hamar továbbrántott. Így mentem volna még egy kört, de Marcinak annyira nem jött be, állva szeretett volna utazni a végén. Még sok-sok játék várt reánk, visszatérni pedig nem volt időnk. Talán legközelebb, ha megmarad ez a hely. Reméljük.  Ha megszűnik tényleg kénytelen leszek jövőre is kimenni a Tibivel Belgiumba/Japánba, hogy vidámparkozzak. Ez a látogatás mély (pozitív) nyomot hagyott bennem.

Az elvarázsolt kastély is eredeti helyén állt. A benne szereplő varázslatok is a régiek, ami már kicsit kopottak, fele nem működik (pl. a székek, a lépcső a gyerekek alatt nem mozgott), de azért volt, amikor a gyerekeket megviccelte pl. a gurulós rámpa, billegő asztal... 

Az óriáskerékbe is beültünk a 3 gyerekkel. Hát nem mondom, hogy biztonságos hely. Izgultam, hogy mindenkit a helyén tudjunk tartani. Arra nem emlékeztem, hogy ilyen veszélyes. Ez tényleg eredeti állapotába, kissé lepusztulva rója a köröket. De fentről megcsodálhattuk a Széchenyi-fürdőt.
Van sok-sok újdonság. (Utoljára középiskolás koromban jártam itt.) A gyerekeknek a csoda bringa, ha tekered az égben köröz. Persze jelen esetünkbe mi tekertük, mert Hédiék lába se érte el a pedált. Fel-le lehetett szállni, miközben járt körbe. 

A legegyszerűbb gyerekkörhintákból is egy tucat, ahol egy kalózhajó sort, és a kicsi kocsit próbáltak ki. Marci is egyedül! A szülőket jó messzire zavarták és viszonylag gyorsan mentek. Tibi nagyon izgult, végig ugrásra állt (bár volt a játék és közte egy kerítés), hogy Marci mikor áll fel. De ügyes fiú volt. 

Közösen pedig egy tűzoltó autó körhintába álltunk, ez már fel-le is mozgott és tűzet kellett eloltani. Én nyomtam a gombot, Marci meg próbálta rángatni:)

Természetesen akadt sok minden, ahova nem ülhettünk fel a gyerekek miatt. Egy helyen pedig bepróbálkoztunk. Ott 4 év volt a korhatár, de Hédi se érte el a 105 cm-es mérethatárt:( Ez a hullámhajó volt, ami egy ingázó hajót szimulált, ami minden irányba hullámzott. A kilengése se volt olyan nagy, és Hédi is bátran indult neki, aminek kipróbálása végül elmaradt. Érdekes itt nem félt semmitől, sőt élvezte a vidámpark minden elemét.

Ide értve a játszóteret, ahonnan alig tudtuk elrángatni őket. Persze a szokásos körmondat se hatotta meg őket: "nem azért fizettünk ki annyi pénzt, hogy itt csúszdázzatok, amit a játszótéren is tudtok..."

Összességében jól éreztük magunkat. De hiába maradtunk zárásig (este nyolcig), jól jött volna még egy-két óra. Éhesen, fáradtan, de élményekkel telve értünk haza. Visszavágyunk!!!

Szoborpark, Kamaraerdő

Szombatra olyan családi programot kerestünk, ami közel van és lehet kirándulni is egy keveset. Tibi mindig a Kamaraerdőt és környékét ajánlja, hiszen ott nőtt fel mellette, mindig visszavágyik.  Így lett a szombati kirándulásunk célja a Memento Park, közismertebb nevén szoborpark. Ez a park arról híres, hogy a kommunista diktatúra szobrait ide menekítették. Itt tekintheti meg őket a nosztalgiázni, vagy megismerni akaró közönség.

"Miképp hagyhatta Sztálin a csizmáit Budapesten, ha soha nem járt ott? Tart-e a kezében sapkát Lenin, ha a fején is van egy? Hányszor lehet ledönteni ugyanazt a szobrot? Mit mondott Nyikita Hruscsov, amikor Csepelen járt?" 
Ezekkel a sorokkal indít a park honlapja. A borsos árú belépőjegy kifizetése után se tudtunk meg ezekre a kérdésekre a választ. Sok szoborról még a tábla is hiányzik, nemhogy egy kis magyarázó szöveg lenne melléírva. Így megnéztük pl. Kalamár József mellszobrát, de hogy ki volt ő és miért állítottak róla szobrot, azt a kiállítás során nem tudtuk meg. Szóval egy kicsit az az érzésem volt, mint mikor az egyetemen sétálunk a mellszobrok mellett, amit még a galambok se tisztelnek. Biztos nagy emberek voltak, jó professzorok, de egy névről, és egy születési dátumból nem sokat tudunk meg róluk. Annyira meg sose érdekelt, hogy rákeressek mondjuk Csonka Pál nevére (építészmérnök) és gondolom így van ezzel a legtöbb egyetemista is. Ez meg nem tudom mennyire örömteli, hogy szobrot állítanak valakiről, akinek a munkássága nem tükröződik, szerintem így csak egy semmitmondó bronzfej lesz, ami nem túl megtiszteltető. 

De visszatérve a szoborparkhoz Anyuékban a Tanácsköztársasági emlékmű, Osztapenko szobor és társai legalább nosztalgikus érzéseket váltott ki, mert szerepelt egy csomó tankönyvükön, kötelező tudás volt, esetleg sokat láttak is, de nekem ezek semmit se jelentenek, hát még a gyerekeknek. Hasznosabbnak gondolom a szoborlap.hu-t olvasni, mint elmenni a kiállításra. Jó, életnagyságban látjuk őket, de ennyi. Azt az időszakot nem hozta közelebb hozzám, tudásom se lett több és az eltöltött idő se volt nagy élmény. A honlapjukon szereplő korhű díszítések is hiányoztak. Pl. a beígért Trabant nem túl látványos helyen, egy darab lerobbant kocsi volt. 

Szóval tényleg csak a szobrok tekinthetők meg csupasz valójukban, anélkül, hogy tudnánk mit nézünk, miért van jelentősége stb. Ahhoz pedig drágának tartom a belépőt. Még azt se mondhatjuk el, hogy legalább zöldbe voltunk, friss levegőt szívtunk, mert még a fű is ki volt pusztulva és mellette megy a forgalmas 7-es út. Még a Tibinek is csalódás volt.

Ezután a Kamaraerdőben sétáltunk, hogy egy kis erdei sétával kárpótoljuk magunkat. A tanösvényen indultunk el, mivel a parkolóban hallottuk, hogy ilyen is van, de aztán a piros körséta jelzést követtük. Így kijutottunk a Tétényi-fennsíkra, ami nem volt túl szép. Szerintem az erdő sokkal jobb látvány, mint a vadnövényes, elszáradt rétek. 

Mivel a gyerekek az elejétől fogva cipeltették magukat és anyu is elég hamar ráunt a sétálásra, a kört jelentősen lerövidítettük. Így el se jutottunk a Nagy-rétig (játszótérhez), amit legalább a gyerekek is élveztek volna. 

Sajnos kincseket gyűjteni se volt sok lehetőségük, így nem sikerült túl gyerekcentrikusra ez a kis túra. Talán a fényképek jól sikerültek és akkor megérte eljönni. És azért mégiscsak szívtunk egy kis friss levegőt. Lehet azért kijövünk még ide felfedezni az erdőt, sétálgatni, és rókát keresni :), hiszen tényleg nincs messze és mégis egy kicsi erdő, más, mint a kiépített parkok. Tibi pedig rengeteget járt ki gyerekkorába, így nagyon szereti ezt a helyet.