Kellemes Karácsonyt!!!

Hédi ismét brillírozik folyt.

Hédinek nagy áldozatot kellett hoznia, hogy wellness helyett a Bólyai verseny országos fordulóján vett részt. Hubus ment Hédi helyett. Tibi Japánban. Így egyedülálló két gyerekes anya lettem. Mindig érdekesek ezek a helyzetek. Gyerek nélkül szerintem évente 24 óránál kevesebbet töltök, de a gyerekek száma változatosságot hoz. Egészen más volt egy pici babával és egy nagylánnyal lenni. Nyugodt, csendes minden.

Hédi tőlem kárpótlásul azt kapta, hogy ott maradtam a versenyen. Gondoltam, hogy a Hédi megfelelő közérzetéhez ez is hozzájárul. Kicsit betekintettem, Julcsi néni hogyan tuningolja a csapatot. Aztán mi izgultunk, ők dolgoztak. Végül pedig következett a legérdekesebb rész, az eredményhirdetés.

Ide már csak az ország legjobb csapatai (összesen 36-an) jöhettek, tehát ide bejutni is szép teljesítmény volt. Kicsit késtem az eredményhirdetésről, Abit etettem. Hallgattam a neveket 30., 29., ....20., 19., ... . Mikor nem hallottam a Gyémántmedvéket mindig két dolog jutott eszembe, huhh, megint nem ők, vagy lemaradtam az elejéről. Végül a 12. helyezésnél az ő csapatukat mondták be. Nagyon örülem neki. Azért a korosztályukba akárhogy nézzük is az ország élvonalba tartoznak csapatmunkába és matekba is. A gyerekek persze többet akartak, pedig hihetetlen, amit elértek.

Hédiért pedig jutalmul feljött Jocó papa, és hogy én se legyek elmagányosodva, Abival mi is csatlakoztunk. De erről talán később.

Hédi ismét brillírozik

Dilemma elé kerültem. A borzalmas betegségből még 100 %-ig fel nem épült Hédit elküldjem-e az iskolába, hogy mehessen a matek versenyre, vagy tartsam otthon még egy kis ideig, ezt a lehetőséget elszalasztva. Előbbi mellett döntöttem. Az orvos megértette a helyzetet, kaptunk igazolást (torna órái felmentéssel). Láza nem volt több napja, csak az orra folyt még.

Mikor Hédi hazaért a Bolyai versenyről, iszonyatos kimerült állapotba volt. Megfordult a fejembe, hogy hagyni kellett volna az egészet. Ahogy elmondta, biztos voltam benne, hogy ez most nem volt egy sikeres verseny. 

És láss csodát, mikor felrakták az eredményt, megtudtuk, hogy a megyei fordulóba (2 kerület) bent vannak az első tízbe. Néhány napot kellett még várni, hogy megtudjuk benne vannak-e az első 6-ban, akiket meghívnak az eredményhirdetésbe. Izgultunk, mert ezek szerint egy 7. helyezés nem sokat ér (nem így gondolom). Még egy oklevelet se kapnak...

Sokat gondolkodtam rajta, hogy elmenjek-e az eredményhirdetésre, de Abigélt még nem mertem olyan tömegbe vinni (Zrínyi eredményhirdetés alapján). Azóta ezt már megbántam. A ceremónia nem tartott sokáig, viszont akkor rögtön megtudtam volna, hogy a 111 csapat között a Gyémántmedvék (Hédi csapata) nyerte meg a versenyt! Ez tényleg olyan teljesítmény volt, amire élete végéig büszke lehet. Az egyik legnagyobb matekverseny az országban! Sőt képviseltethetik magukat az országos fordulón!!!

  

Le a kalappal előttük! A döntő holnap lesz, gondoljatok rá!!!

A döntő amúgy nagy lemondással jár, ami miatt kárpótolnom kell. Holnap mennek az öccsei wellnessezni Anyuékkal, Ildiékkel. Hubát nem akartam elengedni, de végül ő megy Hédi helyett. Hédinek pedig a lazulás helyett kemény napja lesz.

Reméljük a versenyen is ügyesek lesznek, és nem lesz még több csalódás neki.

Ui: Tegnap angol versmondó versenyen vett részt. Az osztály fordulón túljutott, de az iskolai szinten megakadt. Hiába a két anyanyelvű és az angol tanár gyerekével nem tudtuk felvenni a versenyt. Ettől függetlenül tök jól megtanulta azt a se füle-farka, bonyolult verset. (8. osztályosok is ezt mondták...)

Abi baba születése

 

Abi baba nem a szófogadásáról lesz híres. A megérkezését a lehető legrosszabbra időzítette. Na jó, lehetett volna kicsit rosszabb is, ha még előbb köszönt be. Két dolgot szerettem volna, ha az iskolakezdéstől számítva 2 hetet ad, hogy Marciékat el tudjam hozni 2-kor az iskolából. Ezt a beszoktatási időt Marcinak (persze magamnak is) meg akartam adni. Ebbe az időszakba esett az előrehozott szülinapi bulija is. Ezt teljesítette a kisasszony.

Ezenkívül részt szerettem volna venni Linda esküvőjén, mint tanú. Meg akartam csodálni gyönyörű gyermekeimet, hiszen koszorús lányok/fiúk voltak. Az esküvő ritka olyan pillanat lett volna, amikor mi is "bulizhatunk", hosszú idő óta először és hosszú ideig utoljára. Még sorolhatnám az indokokat, de most nem erről szól a bejegyzés. Ez elég necces kívánság volt, hiszen az esküvőt szept. 16-ára szervezték, én pedig szept. 22-28-ig voltam kiírva. Tehát a pesszimista becslések szerint nagyon közel az esküvőhöz. A ruhavásárlást se siettem el szerencsére. Kaptam kölcsön egy "vész esetben" ruhát, így izgulnom nem kellett, hogy bugyiba maradok. Az időpont közeledtével egyre biztosabb voltam, hogy még eljutok az esküvőre, az utolsó napokba fodrász, alkalmi kismamaruha után nyomoztam... Váratlanul nem, de fájdalmasan ért péntek hajnalban a magzatvíz. Ez a lelkiállapot a szülésen végigkísért. De haragudtam  babára, hogy nem akart kibújni, hogy fáj stb. Miért csinálja ezt velem. Nem is készültem még fel a szülésre lelkileg. Még nem vártam, nem a kórházba akartam lenni. Vasárnap már bátran jelentkezhetett volna, csak két nap kellett volna... De hiába, ő külön lény, külön személyiség, külön döntéssel. Még ha oly picike is.

 

Szeptember 15-én (pénteken) fél 5 körül keltettem Tibit a szokásos dumával, hogy vagy bepisiltem vagy a magzatvíz folyik. (Huba a saját ágyába aludt, így őt kizárhattuk.) Mivel bepisilni nem szokásom, ezért nyilván az utóbbi volt. Bár a Tibi a fürdőbe megkérdezte, hogy most mi is történt... Tibi még a szokottnál is jobban beparázott. Nagyon félt, hogy nehogy otthon szüljek meg neki:) Azt mondták nagyon gyors szülésre számíthatunk, hiszen 4. gyerek. Huba is gyakorlatilag fájások nélkül kipottyant. És a baba érdekébe két antibiotikumot meg kellett kapnom, amibe senki nem volt biztos, hogy lesz rá idő. Ehhez képest... Gyors zuhanyzás, készülődés után indultunk is. Mire leballagtam a gyerekek már a fűtött kocsiba vártak. Őket az Ildiéknél hagytuk. Huba teljesen felélénkült, a többiek azért még visszaaludtak. Biztos nekik is nehéz napjuk volt az iskolába. Kipihentek tuti nem voltak.

Fél 6-kor már a szülészeten vizsgáltak. Méhszáj még csak 1 ujjnyira volt nyitva. Fájásaim persze nem voltak. Branült 4 szúrásra, de belém varázsolták (nem volt a legjobb indítás), vérvételnél 2 bökésre volt siker. Adott rendesen az amúgy se jó lelkiállapotomnak. Legalább a CTG kis fájást mutatott, én még nem éreztem semmit. Ezután kimentem Tibihez.

Együtt számoltuk a perceket, órákat. Legalább egy film lett volna nálunk. Volt egy kis folyosó és egy kényelmetlen pad. Változatosságot a 4 óránkénti CTG és antibiotikum jelentett. Már nem kellett félni, hogy nem kapom meg a 2 szúrit, inkább a kérdés az volt, hányat kapok még.

Délután 3-kor úgy döntöttek, hogy ez a gyerek nem sieti el a dolgokat, vonuljak át az osztályra és pihenjek. (Ekkor készült haza a szülésznőm.) Az egyértelmű álláspontjuk az volt, hogy várjuk meg, amíg a baba is úgy dönt, hogy ki akar bújni. Még mindig csak 1 ujjnyira voltam nyitva, ritka (mint a fehér holló) enyhe fájásokkal. A dokim pedig másnap volt ügyeletes, így nyilván addig nem akart senki semmit csinálni. Sajnos itt az orvos kényelme is sokat számít. Ha rosszmájú vagyok és az vagyok, akkor minek mondja le a magán betegeit (délután volt magánrendelése), ha van más lehetőség... Most nem volt szó arról, mint a Marcinál, hogy elfárad a méhem, de még 24 órás szabályt is rugalmasan kezelték (magzatvíz folyástól számítva annyi időn belül megindítják a szülést). Így átköltöztem a vajúdóból a kisbabás részre. Szerencsére egy másik hasonló sorsú nővel voltam együtt, nem egy újszülöttel kellett várakoznom. Az tett volna csak be.

Bár iszonyatosan álmos, fáradt voltam, de olyan forgalom volt estig, hogy esély nem volt pihenni. Szúrik, vizit, vacsora, ki tudja még mi. Arról nem beszélve, hogy én mást se akartam, csak túl lenni a szülésen. A köztudatban az oxitocin ördögtől való anyagnak számít, és mindenhol azt tanácsolják, hogy kerüld el, ha egy mód van rá. Én meg csak fohászkodtam érte. Tudtam, hogy ha azt megkapnám, hipp-hopp túl lennék rajta. Mit bánom én, hogy fájdalmas, ha nincs a bizonytalan várakozás. Ehelyett, pont mikor elcsendesedett minden, megjelentek a fájások. Nem vészesek, nem sűrűn , de pont mikor elaludtam volna, jött egy.

f3 körül már rendszeresnek véltem, még ha ritkán is. Átvonultam a szülészetre. Korábban azt az utasítást kaptam, hogy ha bármi változást látok, menjek át. Bő két ujjnyi méhszáj. Költözhettem vissza. Még magam is meglepődtem, hogy szülőszobát kapok. Ez volt a nap fénypontja. Teljesült a 2. álmom. Hiszen ez azt jelentette, hogy Tibi is költözhet velem. Persze neki a saját ágyunk kényelmesebb volt. Ezt a kiváltságot a 4. gyereknek köszönhettem, mert a szobatársam látszólag sokkal erősebb fájásokkal, még a szobánkban szenvedett. Jött a szülésznő, majd a Tibi is. És viszonylag hamar a dokink is megérkezett. Alapvetően magamra /magunkra voltunk hagyva óránként 1-1 vizsgálat, közbe néha a szülésznő szívhangot mért, megkérdezte, hogy állunk. Persze én egyre rosszabbnak éreztem a helyzetet.

Aztán szépen lassan erősödtek, sűrűsödtek a fájások. Minden vizsgálatnál 1 ujjnyit tágultam, csak azt nem tudtam, még hány ujjat kell megszámolni, hogy kint legyen a gyerek. A beöntést bár többször felvetette a szülésznő, határozottan visszautasítottam. A doki csak nevetett, hogy múltkor nem lehetett jó élmény:)

Hideg volt a szülőszobán, így a babáknak felszerelt hősugárzó alatt támasztottam az asztalt. A fáradtság nem tett jót. Bár kontrolláltam magam, de nem tudtam együtt dolgozni a babával/fájásokkal. Sőt leginkább még mindig csak haragudni tudtam rá, hogy miért nem bújik már ki, miért nem igyekszik. A végén már úgy remegett a lábam, hogy ülésbe menekültem. Azt vettem észre, ha leülök, eltűnik a fájás. Mint kiderült, ezzel lassítom a dolgokat. Így a szülésznővel azt beszéltük, hogy elfekszem oldalra, az jobb helyzet. Onnantól, hogy lefeküdtem, már csak az maradt meg, hogy megjelent a tolófájás. Kiabálnak a dokiért. Aztán, hogy ne nyomjak (hogy megkaphassam a szúrit, átalakíthassák az ágyat...). De ekkor olyan inger jött rám, hogy képtelenség volt visszatartani. Mintha külön dolgozna a testem. Halványan rémlik, hogy a doki megkérdi, hogy nem kéne-e hátra fektetni. Meg, hogy a szülésznő mondja a dokinak szedje szét az ágyat. Aztán meg azt várták tőlem, hogy húzzam fel a lábam (gátvédelem miatt). Majd a Tibit utasította a doki, hogy emelje fel a lábam. Tudom ez a lábemelgetés nem ment múltkor se. Aztán egy fejecskét láttam, amiről tudtam, hogy vége:) Innentől kezdve tudtam lihegni is:) Most nem volt feszítő érzés, nem is repedtem. Babán kétszer, de lazán rajta volt a köldökzsinór. Gyorsan letekerte a szülésznő, és megkaptam Abigélt. Nagyon aprócska volt, de cuki, formás. Több, mint 1 nap alatt, de végre teljes lett a család.

Majd Tibi vághatta a köldökzsinórt. Senki nem sietett. Mindenki örült.

Aztán visszahúztak a valóságba. Jön a lepény. Majd nagyon vérzek. Most mit csináljunk. Sok lehetőség nincs. Oxitocint már bekötötték, de az energiavesztés miatt hihetetlenül remegtem. Le kellett fogni a kezem, hogy folyjon bele az infúzió. Mondták, hogy egyek, aztán hogy ne, aztán mégis egyek. Majd a csecsemőst sürgették vegye már el a gyereket. Adtak még egy anyagot, de még a Tibivel ott keresték a kis könyvembe, hogy kaphatom-e. Megkaptam. Végül abban maradtak, hogy kikaparnak. Múltkor megúsztam, most nem. Pocsék egy érzés. De kiderült, hogy a lepényből maradt bennem egy darab, amiatt lehetett az erős vérzés.

Eddig persze Tibi élvezhette a baba fürdetését, méricskélését és ő is kapta meg:( Az infúzió végét ki kellett várnom, majd csak utána babázhattam.

Cuki kis szőke, kékszemű kiscsaj lett, aki Marcira emlékeztetett. Sokszor bevillantak a Marciról készült képek. Nehéz is volt ráállnom, hogy most lányom van, és nem Hubának hívják:D

Ennél a szülésnél egyáltalán nem tudtam átadni magam az érzésnek, a kíváncsiságnak, csak túl akartam lenni rajta. Az egészet végigszenvedtem. Szóval meggyőzött, hogy ez a műfaj már nem nekem való, öreg vagyok hozzá, és ennyi elég lesz.

Sajnos a szülőszobán megengedett két órát lerövidítették picit, korai szülés volt mindenkinek. Pihenni akartak, pedig én ki akartam élvezni ezt a helyzetet is, mert többet már nem lesz ilyen felállás. Saját lábon távoztam. Abigéltől búcsút vettem. Bár azt mondták, hogy ha kipihentem magam el is hozhatom. Most először éreztem azt, hogy nem akarom anyatigris módjára mindenáron magam mellett tudni a Babát. Bár nagy alvást nem tudtam csapni, azért kicsit pihentem és csak utána hoztam el Abigélt. A kisasszony többiektől eltérően első éjszaka csapta a ramazúrit, még mellettem, cicin se volt jó neki, sétálva is csak ideiglenesen. Aztán valahogy vége szakadt. Utólag nézve még a 3 napos nem alvás is szépnek tűnik. De azóta nyugodt kis csöpi lett (persze csak mellettem). A kórházba még a Jeffray Archer könyvem utolsó részét is elolvastam. Ki tudja mikor lesz legközelebb erre alkalmam.

A legnehezebb az egészbe az volt, hogy a szobatársak jöttek-mentek, nekem pedig maradnom kellett. Volt ott minden még pocakos kismama, újszülött, akit mikor bőgött lepasszolták a csecsemősnek, úrilánya... Bár ez a része még elviselhető is lett volna, ha nem lett volna a branül, meg a gyulladt véna, meg az újabb és újabb branül csere és a végeláthatatlan bökés. A gyerekek Tibivel mindennap bejöttek. Hubánál sokat estem és a Tibi lett a favorit. Az azért fájt, mikor nem engedte, hogy öltöztessem. De ennek is vége lett, hazajöhettem, és visszaállt a régi rend. És egész nap hallgatom, hogy "Anya", "Anya".

Először életembe, nem dokumentáltam a testvérek reakcióját, még csak nem is érdekelt, hanem önző módon, gyerekekkel nem törődve, beálltam a zuhanyzóba. Még jó, hogy az én Szuper Férjem mindig gondol rám.

Azóta pedig kitörölhetetlenül az jár az eszembe, hogy az utolsó. Utoljára voltam pocakos. Utoljára foghatom a saját kisbabám. Utoljára van újszülöttem. Utoljára látom a cuki kis rugikat a babámon. Utoljára, utoljára.

Utolsó gólyahír

Nincs több pocaklakó :(

2017. szeptember 16-án, 07 óra 00 perckor megszületett legkisebb babánk (2810 gramm és 50 cm), Höltzl Abigél.
Aprócska, de annál életrevalóbb.

Marci buli

Marcika nem csak iskolás, de 7 éves is lett. Bizonytalan voltam, mit tegyek. Tartsam-e ennyire a tanév elején a buliját, úgy, hogy nem ismerünk senkit, vagy maradjon el. Később, belátható időn belül tudtam, hogy nem lesz erőm ilyesmivel foglalkozni. Hédivel is megbeszéltük, hogy a ExZOOtic caféba fogjuk majd tartani az ő buliját. De az nem Marcinak való hely. Ő még mindig tart az állatoktól. A játszóházba vagy Nerf partyn (szivacslövő pálya) pedig nem lehet ismerkedni.

Abban biztos voltam, hogy az új osztálytársakat akarom meghívni. Az elmúlt pár hétben sok szülinapon vettünk rész a volt ovis társakkal. Különben is már az új kapcsolatokat kell ápolni a könnyebb beilleszkedés érdekében. Ez volt az egyetlen lehetőségem megismerni az új gyerekeket /szülőket. Utána legalább 6 hetes fogságba leszek. Azt pedig szerettem volna tudni, kiről is beszél Marci, kik a barátai... Később nem tarthattuk, hiszen 16-án Linda esküvőjének időpontja, utána meg már biztosan megszületik a kisbaba.

Úgy gondoltam, igazságtalanság lenne Marcival szembe, ha a baba születése miatt nem tartanánk neki bulit. Belevágtunk. A meghívottakon nem gondolkodtunk sokat. Jön az összes fiú az osztályból (8-an vannak összesen)+ meghívtuk Eszteréket (Hédi barátnője), hogy ne ő legyen az egyetlen lány. A meghívót hosszas küzdelmek árán, de legyártottuk. Végén már Tibi is besegített. Család erősítő program lett:)  Lekötni őket jó lesz az oly sokszor elsütött vulkán-kísérlet.

Kicsit izgultam, hogy mi lesz ha addig megszülök. Még a szülők elérhetőségét se tudtam. Megúsztuk.

Egy kisfiú kivételével minden gyerek eljött, szülők is.

Ez ismét egy másik csapat. Biztos számított a szülők jelenléte is, de olyan jól eltöltötték az időt a fiúk, hogy a kísérletezésre nem is volt szükség. Sőt most én is eljátszottam, amit az Ildi szokott. Leültem az asztalhoz (na jó csak néha-néha), hogy részt vegyek a felnőttek beszélgetésébe is. Egyetlen egy sírás volt, amikor ketten néhány lépcsőfokot lecsúsztak a tetőtéri lépcsőn. Nagy bajuk nem lett szerencsére.

Marci ninjago-s tortája sikert aratott. Mondták kicsoda, micsoda. Mi pedig hallgattunk Marcival, hogy bocs, de nálunk ez egy tiltott dolog. De a torta azért jól néz ki, fiús, harcos, így ezt választottam:) Marci ilyenek nézése nélkül is túl tájékozott. És utáltam, hogy az oviba mindig a "véres" jelenteket játszották a gyerekekkel. Ezt még biztos negatívumként megkapom tőle. Marci is elégedett volt a tortájával. Az ajándékok viszont mindig elszomorítanak. Egy csomó mindent hoznak az emberek, amire semmi szükség. Nem ismerjük egymást, egymás gyerekeit. Ilyen sok apróságot meg lehetetlen kitalálni. Nem tudom, miért olyan hangsúlyos ez az ajándékozás.

Jó volt a buli, a küldetését is teljesítette. Megismerkedtünk a szülőkkel, és úgy láttam a fiúk is csapatostul nagyon jól eljátszottak.

Egy újabb első nap az iskolában

Kovács Barbara: Borzalmas dolog

Borzalmas dolog lehet az iskola.
Be kell majd ülni egy kényelmetlen padba,
egész nap ülni kell, csöndben figyelni,
nem tudom, hogy fogom én ezt majd kibírni?

Jutka azt mondta, ott nem szabad beszélni,
csak akkor, ha kérdez a tanító néni.
Akkor viszont fel kell állni, a táblához kimenni,
de minek? Tudok én ülve is beszélni!

Úgy hallottam, Dani mondta, én ezt nem láttam,
száz könyvet kell vinnem az iskolatáskámban,
meg még füzetet is, legalább huszat,
az egész táskát inkább vinné el a huzat!

Szomszéd Laci ijesztgetett: - Majd fekete pontot kapsz! -
Na és, majd rajzolok belőle bogarat!
A fekete pont lesz a bogárnak a hasa,
hat kis vonal a lába, és büszkén viszem haza!

Néha azt gondolom, az iskolában talán
lesz valami jó is, mondjuk néhanapján,
például az, hogy tanulunk betűket,
és majd én olvasom a kedvenc meséimet.

De egy jót az iskoláról már most is lehet tudni:
soha többé nem kell majd délután aludni!
És igaz, hogy nagyon jó volt az óvóda,
emiatt mégis csak jobb lesz az iskola!

Többek között ez a vers hangzott el a tanévnyitó ünnepségen. Mert bizony egy újabb évnyitó kezdődött. Most már két gyerekem koptatja az iskola padját. Az én kis örökmozgó,bújós kisfiam is átlépte az iskola küszöböt. 

Féltem. Máshogy, másért, mint a Hédit. Az iskolába sok a szabály, amit bizony be kell tartani. Egy része még szerintem is értelmetlen. Miért nem lehet megszólalni az ebédlőben?! Marci, hogy fog végigülni annyit időt, sőt figyelni annyi időt. Másik nagy félelmem, hogy nyáron még Marci is ebéd után hozzánk bújt, hogy velünk szundítson egyet. Hédi is mindig fáradt volt, reggel nehezen ébreszthető, hogy fogja akkor bírni Marci?! Ráadásul, ha fáradt ingerlékenyebb is, hogy tud majd ellenállni a  rosszalkodásnak?!

A helykeresés nem volt egyszerű. Nem siettük el az odaérést. Egyedül voltam 3 gyerekkel + egy bármikor kibújhatok pocaklakóval, két hatalmas zsákkal, ami tartalmazott mindent a félévre (technika doboz, matek doboz, 1000 lapos nyomtatócsomagok, krepp papír....). Hosszú volt a lista. A gyerekek idén kivételesen lelkesek voltak az összeállításában.

 
Ildi nem engedte, hogy Marci Blanka mellé kerüljön, hogy idétlenkedni fognak és az első benyomás fontos. Szerintem meg jót tett volna Blankának is. No mindegy. Ez még nem elég. Az ovis Hubát is lefoglalózta Blankának. Egy kislány hívta Marcit üljön mellé, de Marci Atkó mellett szeretett volna ülni. Nagyon összebarátkozott vele néhány nappal az évnyitó előtt a játszótéren. De Atkót a nagymama egy kislány mellé ültette, akit az oviból ismertek. Végül sikerült Berzsiánt leinteni. Úgy mentem oda, hogy ezt nem akarom. Berzsián is kellően eleven gyerek. Elvált szülők és szerintem nincsen eléggé beszabályozva. Együtt pedig hergelik egymást a hülyeségbe. De végül mérlegeltem. Nem akartam, hogy Marci egyedül kezdje az első napját az iskolába. Páratlan volt a létszám.

Az évnyitón ott lehettünk velük. Marci izgett-mozgott, ásítozott, bámészkodott. Bár ülhetett, így is hosszú volt neki az ünnepség. Kaptak egy csomagot az Önkormányzattól, tele haszontalan cuccokkal, de a gyerekek elképesztően örültek neki. Talán az egyik legjobb része volt a napjuknak.

Az osztályba még felkísérhettük őket, segítettünk átöltözni, majd fájó szívvel ott kellett hagynom a nagyfiam, aki még oly pici, törékeny. 14 óráig izgulhattam érte, aztán összeszedhettem csemetéimet.

Marci könnyen vette az első napot. Barátkozott. Jól érezte magát. Tanárnő is egyetlen egy dolgot említett meg, hogy Berzsiánnal ment végig a trécselés, így hamarosan szétválasztja őket. Egyébként ügyes volt.

Este még egy maratoni szülői várt ránk. Milyen hülyeségen tudnak rágódni a szülők?! És egy felnőtt ember milyen értetlen tud lenni? A legnagyobb probléma a tanszerek elvitele-hozatal volt, illetve a kori cucc. Mi is kell bele, hogy tárolják stb. Ez legalább egy órát elvett az életünkből. Hasznos infokat kb. 5 percbe el lehetett volna mondani, ha a szülők némák lennének. Ezen is túlestünk.

Hétvégén pedig már dupla adag könyvet, füzetet csomagolhatok. Meg akarok csinálni mindent, amíg még otthon vagyok.

Marci is nagy lett, sok-sok kötöttséggel és kötelezettséggel. Sajnálom:(

Csokoládé Múzeum- Praliné túra

Rövidebb Bp.-i programot kerestem, míg valamelyik gyerekprogram ajánló oldalon (már annyi hírlevél jár) rábukkantam egy praliné túrára.

Az un. Csokoládé Palotlehetne közelebb is, Árpádfölfön található. A hely egy régi Vadászkúriából lett kialakítva. Azt hiszem a kivitelezésére nem lehet panasz. A berendezése káprázatos. Faragott bútorok, kovácsoltvas korlát, kerítés, még a mosdó is külön látnivaló. Az egész hangulata nagyon jó. Már az épület miatt érdemes volt eljönni. Az a része nem annyira tetszett, hogy jegyet csak a kezdéskor lehetett váltani, és amíg nem kezdődött meg a túra, be se lehetett menni. A kert amúgy egy külön látnivaló, annyi giccs van.

A csoki evés az épület főbejáratánál, egy csokoládé szökőkútnál kezdődött. A gyerekeken itt már látszott, hogy miért jöttek ide. Sajnos ez a része volt a beetetés, mert a csoki minősége innentől kezdve vészesen romlott. Túlságosan a mennyiségre és nem a minőségre mentek rá. A végén még én is elértem azt az állapotot, hogy elég:)

Az un. Rákóczi Lovagterem hangulata igazán főúri. Festett plafon, hatalmas lovagi asztal, festmények mindenhol. Egy szekrény pedig telis-tele volt régi csokis dobozzal. Érdemes lett volna elidőzni előtte.

Innen egy kis helységbe mentünk, ahol még az ajtó is be volt festve, hogy élethű legyen a csoki kereskedelem. Hangulatosan be volt rendezve az egész helység. A kakaóbab szállítástól a bolti kirakatokig. Csokoládé készítéstől a bolti eszközökig akadt minden. Volt régi daráló, mérleg, rádió, csoki öntő formák,  csomagolások...

Sok érdekességet mondtak el, de nagy részére drága Hubám miatt nem tudtam figyelni. Három dolog maradt meg bennem. Hogy több, mint száz éve is létezett csokiautomata. Hogy Stümher cég gyártotta eredetileg a Tibi csoki. És léteznek csoki porcelánfigurák. Ahhoz, hogy megegyék belőle a csokit, szét kellett törni. Sok embernek nem volt hozzá szíve, így mi is megnézhettünk néhány példányt belőle. 

Innen kezdett kevésbé izgalmas lenni a túra. Lementünk a pincébe, ahol a pálinkák és nem a csokik álltak a középpontban. Itt a pálinkákon kívül régi üvegek voltak kiállítva.

Csokis sütit is készíthettünk, amit aztán nem tudtunk megenni, hónapokkal később kellett kidobnom, mert olyan rossz minőségű csokit kellett a kosárkába nyomni. A díszítésnél meg szinte sürgették a gyerekeket.

Majd egy csésze forrócsokoládéval egy ősrégi filmet nézhettünk meg. Kissé uncsi volt. A túrát pedig a shoppingolás zárta. A boltocska az első Stühmer bolt alapján készült.

Nagyon kettős volt az élményem. Az épületet, és a kiállítást nagyon jól kialakították. Sok érdekeset lehet hallani, és látni. De a csoki minőségén lehetett volna mit javítani. A kézműveskedésre pedig nagyobb hangsúlyt fektetni a filmnézés helyett.

 

A végén pedig a játszórészen egy játékvonatnál egy darázs megcsípte a Marcit. Tibi benézett és egy darázsfészekre bukkant. Mikor jelezte a múzeumban, közölték, hogy tudnak róla... Ez elég negatív benyomást tett a helyről...

10 éves házassági évforduló

Továbbra se tartom nagy becsben az évfordulókat. Így érkezett el a 10. házasságunk ideje. Nem készültem rá és nem számítottam rá, hogy Tibi készülne valamivel. Aznap terveztük az indulást a tengerpartra is, így az időm, gondolatomat teljesen lefoglalta a készülődés. Így az se volt gyanús, hogy Tibi korán akart indulni. Vagyis variálgatta az indulás idejét. Meg, hogy megy-e dolgozni vagy sem. Szünet volt. Nem voltak kötöttségeink, nekem mindegy volt az indulás, csak időben, mert a Juditékkal megbeszéltük, hogy beugrunk hozzájuk Kanizsán egy picit, hogy meglessük az újszülött Marcit. Még az se tűnt fel, hogy Tibi az egyetem felé veszi az irányt, hogy beugorjon a tanszékre. Az utolsó, amit mondott, hogy megmutassa a Tamásnak (témavezetőjének) a gyerekeket. De csöndbe voltam, mert örülhettem, hogy rávettem Tibi, hogy eljöjjön a tengerpartra, és izgultam, hogy nehogy összefussak valamelyik volt kollégával, mert szégyenszemre még oda se jutottam el. Titkon reméltem még, hogy Balcsira be tudunk ugrani kicsit a mamáékhoz.

Letettük az autót, és nem az egyetemre mentünk, hanem a Bartók Béla úton sétáltunk.  Fogalmam sem volt hova megyünk, és nehezen esett le miért. Gondoltam közelben lévő egyik kávézóba tartunk, ahol olyan jó hangulat van és finom a forrócsoki. De nem nyert, egy sokkal jobb helyre vitt minket Tibi. Az exZOOtic Cafe-ba. Nem ismertem a helyet, nem hallottam előtte. Tibi elmondása szerint nemrég nyílt. Álomba illő hely. Az asztalok között igazi nagy kenguruk ugrálnak, mindenféle hüllő van, amit kérésre kézbe is adnak. Fogtunk gekkót, kaméleont, teknőst, kígyókat (igen, még én is, de csak a picit:)). Megmutatták közelről a skorpiót, a lényeges részeit (pl. hol a méregtüskéje). Az igazán bátraknak a kezére is tették. Nagyon érdekes volt, de ezentúl se fogok barátkozni velük. Volt csüngő hasú disznó. Marcinak az etetése (cumisüvegből) nagyon tetszett. 

Hédit a kígyók bűvölték el. Nyakába rakta őket. Hogy mit lehet rajtuk szeretni?! Akadtak szurikáták, de őket sajnos csak a szülinaposok kínozhatják, inkább népcsalogatók. 

Én a kaméleonokkal és a gekkókkal haverkodtam leginkább, Hubát pedig a kenguruk varázsolták el. Egy ideig ő is kenguru ugrásba közlekedett. Szoba kenguruk, nagyon barátságosak. A hely szimpatikus volt. Figyelték az állatokat, ha valamelyik nem érezte jól magát (pl. megváltoztatta a színét, elmenekítették. A nagyobbaknak volt hova bújni. Ami szerintem javítanivaló van benne, hogy az étlap (süti, innivaló) elég gyér. Az ember nem fogyasztani megy ide, mert nincs mit. Nagyon jól éreztük magunkat, igazi meglepetésben volt részem. De aztán mennünk kellett, mert Tibi még valami meglepetést tervezett erre a napra.

Útközben beugrottunk a  hulladékudvarra, ahol a sok-sok üvegünket (Ildiékét is, hogy biztos elég legyen) beváltottuk egy kiskukára. Azt hittük a reklám alapján, hogy kapunk egy kisebb méretű kukát, amibe gyűjthetjük majd az üveget, erre egy játékkukát (10*5 cm) kaptunk :DDD

Innen indultunk Gamásra, ahol nem tudtam még mi vár ránk. Mikor megérkeztünk egy néni (tulaj anyukája), mint a tulaj barátja, üdvözölt minket. Még a tulaj lakásába is bekísért minket rövid kitérőre. Innen (a nénivel és férjével) indultunk a tanyára, ahol törpecsacsik fogadtak minket. Hát ezért jöttünk ide. 

 

Sajnos az állatokkal való ismerkedést a bocikkal kezdtük. Volt egy kis borjú is. Nagyon megörültünk egymásnak, én elkezdtem simizni, ő meg úgy gondolta, jó leszek vakaró fának és megütötte a pocakom. Én is rendesen megéreztem, gondolom a pocaklakónak se tett jót. Ezt követően már féltem az állatoktól. Szebben fogalmazva, a pocaklakót féltettem az állatoktól, így magamra is kénytelen voltam vigyázni. Volt egy harapós pici csacsi, ő ott volt mindenhol, így én meg kénytelen voltam kerülni. 

 

A gyerekek csacsigoltak. A Hédi rodeózott is egyet a csacsin:D

Az épületbe mangalicák voltak, pipik és egy cica. Huba imádta. Nyúzta, simogatta, paskolta, mindaddig, amíg jól meghúzta a macska farkát. Ekkor a cicának elege lett és tovább állt. Én pedig még feljutottam a szénapadlásra:) Bakancslistámon rajta van, hogy egyszer szénába szundikáljak. A gyerekeknek nagyon tetszett a szénahúzó kocsi. Ötletes kis találmány.

  

Megtudtuk, hogy hagyományőrző arató fesztiválokon is részt szoktak venni kézi csépléssel. Megnézném, hogy csinálják, talán ki is próbálnám, persze csak szórakozásból.

Szép hely, de egy kicsit frusztrált, hogy nem járhattunk szabadon, megzavartuk egy család életét. Nem egy turisztikai hely jelenleg, inkább egy családi major. Így nem is töltöttünk órákat ott.

Volt még időnk beugrani a Balcsira mamáékhoz. Meglepődtünk mikor az Ildiéket és Anyut is ott találtuk. Mamáék el voltak foglalva a kertjükkel. Éppen fagyizni készültek többiek, így mi is velük mentünk. Sok időt már nem tudtunk ott tölteni, mivel még át kellett pakolni a mi autónkba a csomagok egy részét (legalábbis így indult a dolog) és még máshova is beígértük magunkat, este pedig még egy tengerparti utazás is várt ránk.

Tartalmas napot töltöttünk el. Köszönöm Tibinek, igazi 10. évfordulós ajándék volt. Az ExZOOtic café pedig új favorit lett.