Minden rosszban van valami jó

Az utóbbi napok/hetek elég siralmasak. A világ legjobb gyereke borzalmasan elromlott. Szerintem ez a változás akkor indult be, amikor megkapta a terpeszpelenkát, elkezdtünk tornázni. A fejét se fordíthatja arra, amerre akarja, mert 1-1 kg cukor gátolja mozgását, nyilván sír. Kiveszem próbálom nyugtatgatni, de kézben se tarthatjuk a kedvenc pozíciójába, mert úgy kényelmes neki, ami a rossz tartást erősíti. Mikor a gyógytornász mondta, hogy ne úgy tartsam, ahogy szoktam (vállamon), én persze egyből tiltakoztam, hogy így szeret lenni, erre csak azt a választ kaptam, látszik is rajta. Azaz már kézbe is nehéz megnyugtatni. Vasárnap volt a mélypont. Bármit csináltam vele, csak sírt. Már enni se igazán akar, úgy kell beleerőszakolni a kaját, a cici se jelent megnyugvást. Sőt lassan két hete a súlya is stagnál. Éjjel is gyakran felkel, mellettem szeretne aludni. Lehet, hogy már fázik is, mivel múlt hét óta a hőmérséklet rohamosan esik a lakásban. Az eddigi 24 °C helyett ma már jó, ha eléri a 20 °C-ot. Hiába tartom két takaró alatt a Marcit, a keze mégis jég hideg. Vettünk új hősugárzót, de az is csak addig tartja melegen a szobát, amíg megy. Szóval nehéz.

De tegnap sikerült elkapnom egy jobb pillanatot, kis ideig újra a régi Marci volt. Sőt egyértelműen játszott a zsiráffal. Ezt a játékot a Hédi is nagyon szerette, sokat kellett rázni neki, de úgy látszik a Marcinak is bejön. Mindig jó kedvre derít, ha fülig ér a szája valamelyik gyerkőcnek, de ebbe a nehéz időszakba egy-egy mosoly gyógyírt jelent, minden nehézségre.

Egyébként holnap megyünk csípőultrahangra. Szerintem sokat javult a Marci csípője, már tornáztatás közbe, majdnem teljesen szimmetrikusan tudom lenyomni a combját. Igaz ő továbbra se egyformán mozgatja a lábikóit. Csak kengyelt ne kapjunk, mert akkor együtt fogunk sírni és szerintem a Hédi is beszáll.

A sok rossz mellett akad azért jó is. Egy korábbi bejegyzésben arról panaszkodtam, hogy a Hédi egy csöppet se akar önállósodni, sőt egyre inkább visszafelé halad, próbál kisbaba lenni, és így kicsikarni egyre több figyelmet. Azóta folyamatosan bátorítom, hogy egyedül próbáljon ezt-azt csinálni. Vasárnap bilizés után szokásosan elfutott. Még a pelenkáját rá tudtam immel-ámmal adni, de aztán meglépett. Marci is elkezdett sivalkodni, így nem a Hédivel kergetőztem, hanem őt vettem fel. Hédi kis idő múlva visszajött és egyedül vette fel a gatyáját!!! Igaz fordítva és legalább 100* ugyanabba a szárba került mind a két lába, kérte, hogy segítsek, de a Marci nagyon el volt szontyolodva, így csak mondani tudtam, hogyan próbálja, és végül csak felkerült rá!!! Tegnap az overál felvételnél is ügyeskedett. A lábait jól bedugta, csak a lábfejét nem sikerült kibújtatnia. Ma pedig a szandiját vette fel egyedül. Ezt gyakorolta a legtöbbet. Igaz az egyik felén a tépőzár keresztbe volt, de a lábán maradt!!! Sőt ma a reggelijét is egyedül ette (joghurtos müzli, vagy inkább müzlis joghurt?), mert a Marci sehogy se volt el, főleg nem a kiságyba, vagy egyhelybe az ölembe, így míg a Marcit próbáltam csitítgatni, hagytam hagy gyakoroljon a Hédi. Persze ő nagyon örült a lehetőségnek és ügyeskedett is, igaz a végén már a pizsije átázott a joghurttól és a földre is került egy-két ragacsfolt, de nem bántam. Úgy is aktuális volt már egy felmosás, és az is, hogy hagyjam, hagy gyakoroljon.

Szóval most így állunk a picivel és a naggyal. Ki-ki a maga módján, de ügyesedik :)

Megint egy oltás

Ma jártunk a doktor bácsinál a Marci két hónapos oltása miatt. A lehető legrosszabbra kaptunk időpontot, amikor a Hédi 90%-ba alszik. Bármennyire igyekeztem ébren tartani a kisasszonyt. 1 órával az indulás előtt elaludt. Nem igen akart felébredni. Már feladtam rá a farmerját, pulcsiját, de ő még mindig dülöngélt csak, mint egy rongybaba. Megfordult a fejembe az is, hogy átviszem a szomszédba aludni, de az se tűnt a legjobb ötletnek. Annyira nem ismeri őket, és ha felébredt volna, biztos nekiáll visítani. Úgyh. addig ráztam, amíg fel nem ébredt, persze nem örült a kényszer ébresztőnek. A Marci bezzeg, aki aludhatott volna tovább a babakocsiba, egyből kicsapta a szemeit. Úgyh. szokásosan két visító gyerekkel indultunk neki a rövidke útnak. Mire odaértünk Marci szerencsére elaludt, és Hédi is felébredt annyira, hogy örüljön a kiruccanásnak.

Hédi nagyon bátran viselkedett, bár megígértem neki, hogy csak a Marcit fogja a doktorbácsi vizsgálni, így kíváncsian figyelte az eseményeket. Marci 60,5 cm hosszú és 4,7 kg-ot nyom. Eddig ő is férfiasan viselkedett, még mosolygott is a doktorbácsinak, de a szurira azért elpityeredett. Majdnem a Hédi is kapott egyet, mert a doktorbácsi szerint be kellene oltani a családot influenza ellen. De végül megmenekült, bár nem a tiltakozásom miatt, mert persze előadtam, hogy megígértem a Hédinek, hogy őt nem bántják, hanem pont az előző gyereknek adta be az oltóanyagot. Sajnos ami késik, nem múlik, mert a Tibi influenza oltás párti és ezek szerint a doki is. Úgyh. úgy néz ki nem 6 évesen fogják legközelebb bökni.

Tente baba, tente

Tente, eljött már az este , aludjál Hédikét álmodjál :) -lefordítva Hédi altatója

Gondoskodó vagy féltékeny testvér?

Az egész ott kezdődött, hogy a Marci sírt. A kiságy a régi helyén volt még, azaz a Hédi elérte a kiságyba a Marcit. "Na gyere, Marcika." Ezt Hédi mondta a Marcinak, és megpróbálta kivenni. A hangsúlya pont olyan volt, ahogy én szoktam mondani. Persze nem sikerült neki. Kiabál "Anya, gyere". Közbe még egyszer megpróbálta, már csak a fejét kivenni, talán 1 cm-rel sikerült valamelyik irányba kimozdítani. Szegény megpróbált mindent :) Aztán nagyon elkezdett kiabálni nekem.

Máskor jön hozzám, hogy "Anya, gyere", mint amikor akar valamit (olvassak, alagutat építsünk a busznak...). És mutatja, hogy Marci, sír. Mikor megkérdem vegyük ki, azt válaszolja, hogy vegyük.

Néha előfordul, hogy amikor Marci sír és éppen a Hédivel foglalkozom, akkor kiabálja, "Nem megyek"/"Nem megyünk". Pedig én azt szoktam neki mindig mondani, hogy mindjárt megyek.

Van úgy is, hogy azt akarja, hogy tegyem le a Marcit, meg is mutatja hova :), vagy legalább őt is vegyem fel, vagy evés közbe üljön be az ölembe. Persze ez eléggé kivitelezhetetlen.

És sajnos egyre gyakrabban előfordul az is, hogy a lakásba azt akarja, hogy vegyem fel, cipeljem pl. a konyhából a szobába.

A legrosszabb, pedig az, amikor ezeket nem teljesítem, vagy olyan dolgot kell csinálni, amit ő nem akar pl. aludni, olyan hisztit lenyom, hogy csak nevetni tudok rajta, aztán pedig megsajnálni, hogy szegény Hédi csak a figyelmet akarja felkelteni. Egyik esti hiszti a legemlékezetesebb. Aludni kellett volna. Hédit befektettem magam mellé az ágyba, mostanában egyre inkább a mi ágyunkba alszik el és úgy szállítjuk a sajátjába. Visítva felkel, lemászik a földre, óvatosan lefekszik, csak a végén koppan picit a feje és még jobban visít és közbe anyai szívnek ellenállhatatlanul kétségbeesetten mondja, hogy "Anya". Először megkérdem, mi a baj, mit szeretne. Semmi. Felveszem, visszateszem az ágyba. Ismét lemegy. Visít. Kicsit többet hagyom sírni. Ismét felveszem. Újra lemegy. Rászólok, hogy ha már a földön akar feküdni, legalább a szőnyegen tegye. Átmegy a szőnyegre :), lefekszik, visít, közbe engem szólongat. Hagyom sokat sírjon. 5-10 perc után nem bírom, felveszem. 10-szer biztos eljátszottuk ezt. Tibi morog, hogy nem igaz, hogy 10-kor még visít a gyerek. Végül megtaláltam a megoldást. Felvettem. Kezembe, vállamon ringattam néhány percig, ahogy a Marcit szoktam. Ezután betettem az ágyba, és pár perc alatt elaludt. Teljesen kimerült volt, de csinálta volna a végtelenségig. Mert egyik nap tényleg nem tudtam vele foglalkozni, és 1 órán keresztül csinálta ezt, közbe 3* pár percet foglalkoztam vele. Ezután elaludt mellettünk (Marci evett).

A torna és a Marci nyűgössége (terpeszpelenka, megfázás, vagy ki tudja mi miatt) még jobban megnövelte azt az érzését, hogy háttérbe szorult. Már nem jó ha olvasok neki közbe, vagy éneklek. Könyvet akar, de a 10 000-ből egyik se jó neki...

Jó hír, hogy talán a Marci is lassan elkezd játszani, és Hédi nyomkodhatja neki a békát és rázhatja a zsiráfot. Akkor talán helyreáll a béke, mert Hédinek igénye van rá, hogy játsszon a Marcival, de utóbbi még nem igen vevő rá. Hédi örül, ha segédkezhet pl. kukába dobhatja a szemetet, bepakolhat a mosógépbe, szerintem külön öröm lesz neki (legalábbis remélem), ha majd a Marci szórakoztatása lesz a feladata.

Gyógytorna

Túl vagyunk az első gyógytornán. Minden rendben zajlott. Kedves a gyógytornász, látszik van rutinja ilyen csöppségekhez és szüleikhez. Megmutatott néhány gyakorlatot, amit otthon kell csinálnunk. Csak annyit, amennyit meg lehet jegyezni, így nincs az embernek lelkiismeretfurdalása, hogy jajj még mondott egyet a Márti, de hogy is volt az. Közbe alaposan átmozgatta a Marcit. Hédi jól elvolt. Egy másik kísérő kislánnyal (picikét idősebb a Hédinél) játszott, azaz utánozta őt. Nem zavartak senkit, és legalább a Hédike is kimozdult, új játékok, új környezet, újabb élmény. A gyógytornász kicsit rámijesztett. Elmondta, amit eddig senki. Hogy pontosan mi a helyzet a Marcival. A nyaktorna azért kell, hogy elkerüljük az izomzsugorodást, ami felé jó irányba tartunk, és a csípőjéből pedig csípőficam lehet. Mennyivel jobb lett volna, ha időbe kapunk időpontot, és hat hetes korában megvizsgálják. Már a szemem előtt kirajzolódott egy sántító, ferde fejű gyerek, úgyh. mindent megteszek, amit előírnak, tanácsolnak. Már a fejemben átrendeztem a szobát is, olyan módon, hogy a Marcit csak egyik irányból érjék az ingerek. Kivesszük az ajtót, és befordítjuk mögé az ágyat. Még pont be lehet így jutni a szobába. Igaz nehezebb lesz így az élet, még gyakrabban felébredünk egymásra (Hédi Marcira, Apára...). Holnap a Tibivel kivitelezem a tervem. Hordjuk a terpeszpelenkát, amit viszonylag jól tűr a Marci és tornázunk. Nem fogom ilyen-olyan kifogással elbliccelni, csak elképzelem a képet, amit fent említettem (amitől persze még nagyon távol vagyunk) és leküzdöm a külső/belső akadályokat.

És még egy belső gátat legyőztem a mai napon. Életembe először taxit hívtam, sőt haza is jöttünk vele! Marci még nem utazhat BKV-val, valahogy pedig haza kellett jutnunk. De túléltük :)

Csípőszűrés+UH

Ma két orvosi vizsgálaton is túlestünk. Az Ortopédiai Klinikára voltunk hivatalosak csípő vizsgálatra. Ide már rutinosan mentünk. Hédivel 3-szor is jártam itt. Ez az a hely, ahova az összes babát 9-re hívják. Érdekes egy elgondolás. Azért annyi jó van benne, hogy érkezési sorrendbe hívják be az ember, így viszonylag hamar bekerültünk. Most nem medikus vizsgálta a babákat, hanem egy fiatal doki. Vele nagyon elégedett voltam. Bemutatkozott, és tényleg alaposan átnézte a kisembert, sőt a szülő véleményét is megkérdezte. Így kifejthettem nézetem, hogy szerintem a Marci is ferde és feszes, mint a Hédi volt. Egyet is értett velem, hogy nincs minden rendben. Marcinak is kell gyógytorna, mert a nyaka feszes, balra nem hajlik tökéletesen, a csípője pedig kötött. Keressük meg a torna ügyében a Mártikát. Vicces volt úgy keresni a kórházba valakit, hogy Márti, vezetéknév meg minden nélkül. Már péntekre! kaptunk időpontot gyógytornára, úgyh. le a kalappal előttük, hogy ilyen hamar mehetünk. Túl voltunk a terpeszpelenka vásárláson, Marci kajálásán is, és még mindig olyan tömeg volt a csípőszűrés előtt. Szegény picibabák. Azt még nem teljesen tudom két gyerekkel, hogyan fogok bírni a tornát, de megkérdeztem, vihetem a Hédit is. Legalább motiválja a Marcit. Mert hiába üti, cibálja szeretgeti az öccsét, ő mégis mosolyog rá, figyeli, no meg néha elsírja magát :) Csípő ultrahangra is két héten belülre kaptunk időpontot, úgyh. elégedett vagyok velük. Szegény épület nagyon lepusztult, ráférne egy alapos felújítás, a működésképtelen ezer éves nyomtatókat meg se említem, de most inkább nem térek ki erre, mert nem hiszem, hogy túl érdekes lenne. A magyar egészségügy helyzetével amúgy is mindenki tisztában van.

Ezt követően 3/4-ed 12-re volt időpontunk UH-ra a Bolyai utcába található Gyermek Kórházba. Pontosan megfogalmazva, hasi és feji UH-ra, mert hiába nézték meg a gyerek fejét, hasát, beleit, veséjét, intimebb testrészeit, a csípőit nem vizsgálták, mert az OEP újabban csak úgy támogatja, ha alapos indok van rá, az meg még nem volt akkor, amikor a beutalónk lett írva (Hédinél még máshova voltunk küldve, akkor még nem volt ez a szabály). Szóval emiatt lesz még egy grátisz potyautunk, mondjuk nem ide, hanem az Ortopédiai Klinikára. Ezzel a hellyel szemben elég rossz érzésem van, nehezen tudom elfeledni a Hédivel átélt borzalmakat. Mikor az ügyeletbe órákat kellett várni, mert csak egy doki rendelt asszisztens nélkül, ő írja a leletet is, és szegény annyira nem volt jártas a gépelésbe, hogy 5 percig keresett egy betűt. Nem vicc! Már ott tartottam, hogy felajánlom, hogy begépelem helyette a szöveget. Még ha betűzi nekem a latin szavakat (ami egyébként nem volt a leletbe), úgy is gyorsabban haladunk. Most másik szinten voltunk, ami még kevésbé volt barátságos. Látszik rajta, hogy amire futotta megcsinálták pl. mesés falfestés, de egy kicsi, levegőtlen, zsúfolt váró van, tele székkel, és egyetlen pelenkázóval. Ehhez képest a doktorbácsi igazi babaorvos. A sok visítozó gyerek mellett teljesen vidám volt, olyan télapós. Nem tudom máshoz hasonlítani, teljesen úgy viselkedett, beszélt a Babóccal és a fehér köpeny ellenére is rá emlékeztetett:). Szóval ő is szimpi volt. Szerencsére ő nem talált semmi gondot a Marcinál. Itt is eléggé láncon megy a vizsgálat, még el se kezdtem a Marcit felöltöztetni, már ki is voltunk rakva, segítettek összeszedni a ruháit és hívták a következőt. Két nyűgős babával, de végre jöhettünk haza :)

Röviden a Marcikáról

Rugdalózik, figyel, és hason már felhajtja a lábait (behajlítja a térdét). Azt hiszem az utóbbi is egy fejlődési fokozat. És néha teli szájából vigyorog, nemcsak féloldalasan húzza fel a száját. Sajnos megörökíteni nem sikerült még, de remélem azért lesz rá alkalom. Bizony a Marciról van szó. Ekkorát fejlődött és mi szinte észre se vettük, elsiklottunk felette. Nem emlékszem, hogy a Hédi ennyire látványosan figyelt volna. A Marci imádja az embereket, vigyorog rájuk, rugdalózik, szinte kiugrik a bőréből, ha beszélünk hozzá. Látszik, hogy nagyon örül, ha jut neki is egy kis figyelem, néhány kedves szó. De érdeklődve figyeli a körülötte zajló eseményeket is. Követi a szemével, sőt a fejét is elforgatja, ha valami mozgó tárgy/ember felkeltette az érdeklődését. Sugárzik ebből az apróságból az értelem. Ő az, aki azonnal meghódít minden szívet.

1+3

Bizony négyesbe töltöttük tegnap a napot, de nem akármilyen felállásban. Nálunk vendégeskedett a Domi is, így 3 apróságot kellett kordába tartanom. De elboldogultunk, mindenki egészbe maradt, sőt szerintem egész jól is érezte magát.

Reggel a Karcsi már 7 előtt áthozta a Domit, úgyh. kb. kivették otthon az ágyból, majd berakták a kocsiba. Pár percre rá, hogy megérkezett a Domi, a Hédi is hívott, hogy felébredt. Apa ment be, nem felelt meg neki, engem akart, majd beért a Domi is, erre tiszta kómásan, de nagy örömmel ugrott ki az ágyból. Mikor elérkezett a reggeli ideje, szembesülnöm kellett vele, hogy nincs itthon semmi reggelinek való, amit adhatnék az apróságoknak. Jó, hogy a Tibi itthon volt még, így elszaladt nekünk boltba, aztán rohant is be az egyetemre, mert a saját órájáról csak nem késhet el. Mindenki szépen asztalhoz ült, de hiába kínáltam őket joghurttal, müzlivel, mindenki a perecre pályázott. Így sajtosperecet eszegettünk mindhárman.

Ezt követte a bilizés, persze egyik se akart menni, mikor mókázhatnak is. Végül Hédi beadta a derekát. Ezután Dominak se volt más választása, mint rácsüccsenni. De amilyen nehezen akart ráülni, legalább olyan nehezen lehetett rávenni, hogy szálljon le. Összesen a két gyerek 1 órát töltött a trónon, ebből 3/4-ed órát a Domi. De legalább megvolt a fejlesztő foglalkozás. Könyveket nézegettünk. A Domi is nagyon ügyesen keresgélte a pad alatt fekvő kutyát, vagy bicikliző kisgyereket... Ezután következett a játék, 1-2 sérelemmel. Néhány érdekesebb példa közülük.

Domi meglökte a Hédit, de én csak annyit láttam az egészből, hogy Hédi elkezd visítani. Domi bűnbánóan nézett rám, de nem értettem miért. Ment elől a Hédi, utána a Domi. Majd jön visítva a Hédi, miután nem futottam vigasztalására, mert a Marcit etettem. Mutatta a hasát, meg a fejét és a Domit hajtogatta. Megvigasztaltam, győzködtem, hogy a Domi nem bánthatta... Elment. Domi eddig távolból figyelt, odajött hozzám és mutatta, hogy lökte meg. Ő is beárulta magát :)

Kis idő múlva a másik szobából hallom, hogy Hédi mondja: fáj, láb, fáj. Azt hittem, beütötte vmibe, így átmentem a Marcival, de az ajtóba megálltam, figyeltem őket. Kiderült, hogy a Domi fogast nyomkodott a lábához (direkt) és neki mondta a Hédi, hogy ne csinálja ezt, mert fáj. Néhány ütés után abbahagyta a Domi és megpuszilt a Hédi lábát :)

Azért hozzáteszem, hogy nem egyoldalú a bántalmazás, Hédi is löködte a Domit, meg ráüt, csak éppen a Domi nem panaszkodik, nem sír utána, némán tűr, és így a Hédi se érzi tette mértékét, csak az én kiabálásom hallja, bocsánatot se hajlandó kérni, hiszen miért vigasztalja a Domit, ha nem sír. Domi egyébként sokat fejlődött, nem veszi el a Héditől a játékot, és ha a Hédi elvette tőle, szomorúan tűrte, nem vette vissza. Ha fordítva történt, a Hédi már visított.

Ugra-bugráltak az ágyon,

fotózkodtunk,

rajzoltak,

táncoltak....

Közbe jutott idő kitekinteni az ablakon, és hétágra sütött a nap. 3 napja nem jutottunk ki a Hédiékkel, mindig borús volt az idő, mire kibumliztuk magunkat a házból, vagy elértünk a játszóteret, elkezdett esni az eső és fordulhattunk vissza. Most, hogy ilyen ragyogó idő volt, összeszedtem minden lelkierőmet, hogy útnak indítsak 3 gyereket. (Pedig az Ildinek azt mondtam, nem megyek ki hárommal).

Együttes fogmosással kezdtük, mindenki nagyon ügyesen csiszatolta fogát, aztán egy hosszabb hisztivel folytattuk. Domi észrevette az erkélyen a motorját. Na de azt már nem vállaltam, hogy azt is vigyük magunkkal. Úgyh. elég határozottan hajtotta, hogy motoji (vagy hasonló) és csak hisztizett az erkélyajtóba. Ezt folytatta a Hédi, hogy ő nem is akar sétálni. A Marcit meg se említem, aki már a babakocsi látványától sírva fakad. De aztán csak felöltözött mindenki és útnak indultunk egy kicsi és egy nagy babakocsival és a testvérfellépővel. Nagyon rendezetten jutottunk el a játszótérre. Domi ügyesen, szófogadóan tolta a babakocsit, Hédi pedig szó nélkül tűrte, hogy neki a testvérfellépőn kell ülnie, mikor a Domi sétálhat. Néha szólt, hogy séta-séta, de beletörődött, hogy csak a játszin szállhat le. A játszótéren egy darabig jól elvoltak, motoroztak, babakocsit toltak, homokoztak. Én pedig büszkélkedhettem, hogy 3 ilyen szépséggel lehetek és magyarázhattam, hogy nem, nem ikrek, és nem is testvérek, csak 1 nap különbséggel születtek, de mindegyik szép, okos, aranyos... A motorozásnál volt egy kis baleset. Hédi elesett. Vártam, hogy keljen fel, de semmi. Domi hátrébb volt kicsit, de leszállt a motorról, és felém nézett, jött volna szólni!, de erre már én is megijedtem és rohantam a Hédihez. Persze nem történt semmi komoly, még sírás se volt, csak azt várta, hogy én állítsam fel. De furi, hogy a Domi is tudta, mit kell tenni. Kis okos fiú.

Végül jött a hinta. Marci felébredt, ki kellett venni a babakocsiból. A Domit a hintából, mert még néhány perc és elalszik ott. Domi átsétált a babakocsihoz, bár a Marci már nem volt bent, felállt a fellépőre és nézett csak ki a fejéből. A Hédi közbe kitalálta, hogy csúszdázna, így még 1-2 csúszást ígértem neki hazaindulás előtt. Az utolsó csúszásnál megcsúszott a létrán, alaposan beütve a szemöldöke környékét. Nyugtathatatlanul visított. Ez a pont volt, amikor úgy döntöttem ideje hazamenni. Domi persze felélénkült, elment babakocsit tológatni. Összeszedtem őket, azaz nem volt nehéz, mert Marcit a babakocsiba tettem sírni, Hédi a kezembe visított, Domikát kellett csak jó irányba terelni, no meg a játékokat megkeresni (lapátok, nyuszi, kiskocsi, teljes menetfelszerelés). Hédi nem volt hajlandó a fellépőre ülni, így fél kézzel a babakocsit toltam (a fellépővel ez nem könnyű), Hédit a másik kezembe cipeltem, a szemeim pedig a Domin voltak, aki nagyon ügyes, fegyelmezetten tolta hazafelé is a babakocsit. Azért kis idő után Hédi belátta, hogy nem bírom tovább cipelni, ráült a babkocsira, Marci visszaaludt, így mire a kereszteződésbe értünk és találkoztunk egy ismerőssel, aki felajánlotta a segítségét az átkeléshez, teljesen jól elboldogultunk. Hazaértünk.

A szokásos procedúra után, mindenki boldogan, kiéhezve asztalhoz ült. Marci rendes gyerek volt, türelmesen kivárta a sorát a kiságyba. Domi szépen ebédelt, Hédi pedig 2-szor is megköpködött a rakott krumplival (úgy látszik nem igazán szereti). Már mind a két nagyobb álmos volt, de Marci is célozgatott, hogy most már ő jön. Így együtt megpróbáltam lefektetni őket a franciaágyra. Domi aludt volna, de Hédi pár perc után megunta ezt a játékot, és elkezdte a Domit piszkálni, bántalmazni, úgyh. mégis el kellett szeparálni őket. Szerencsére Marci evett annyit, hogy még néhány percig csöndbe legyen, így a Domit átvittem Hédi ágyába, tényleg rögtön be is csukta a szemét, esze ágába se volt felkelni játszani, mint a múltkori ittléténél (jót tett a korán kelés). Hédi is nagyon hamar elaludt mellettem, így végül a Marci is jóllakhatott. Sőt amíg a nagyok aludtak, ő élhette világát. Kihasználta az ő idejét :)

1,5 óra után Domi ébredt (közben egyszer szólt már, hogy fent van, de akkor rászóltam, hogy aludjon még és szót is fogadott), átjött, megtanulmányozta a Hédit, küldött az alvó kislánynak néhány puszit és visszavittem a másik szobába. Bilizett, közbe játszottunk, de erre azért a Hédi is felébredt, úgyh. beindult a délután is. Uzsi után a Marci is felkelt, így már nem indultam útnak velük. Bent játszottunk.

Báboztunk, bújócskáztak (lepedő alá), én meg rájuk leltem és labda csatáztunk. Megjött a Tibi is, ő meg levitte őket a postaládát kiüríteni, de mikor visszajöttek a folyosón ragadtak a szomszéd kislánnyal, vigadtak, még a motorok is előkerültek. Volt ricsaj, de senki se jött ki szólni, pedig nem szívbajosak a szomszédok ilyen szempontból. Igaz mindenhol akad 1 kisgyerek, így talán nem zavarta őket a folyosóról beszűrődő lárma.

Mikor már úgy éreztem, zavaró a zajongásuk, bejöttünk. Kiéhezett gyerekek asztalhoz ültek, így gyorsan 2 bébiételt hívtam segítségül. Mire befejeztük a kaját, már 7 óra volt, a Karcsi is telefonált, hogy hamarosan érkezik, szedjük össze a Domit. Lebuktam, mikor a cumit raktam el, így kénytelen voltam odaadni neki, azzal a feltétellel, hogy le is fekszik, mert csak úgy lehet cumizni. Tényleg befeküdt az ágyba, cumi a szájba, szarvas a kézbe, ha Hédi nem lett volna, el is aludt volna, mire Karcsi ideért. Mikor felcsöngetett a Karcsi, hajlandó volt visszaszolgáltatni (azaz kivehettem a szájából, hiszti kísérete nélkül). Jól elvoltunk, de azért örömmel üdvözölte az apját. Késő délután már néha látszott rajta, hogy fáradt, hiányolja az Ildiéket, de nem panaszkodott és néhány perc múlva új erőre kapva hancúrozott tovább a többiekkel.

Mire Hédi is ágyba került én már teljesen kipurcantam. Fáradtam rogytam a kádba, egy kis relaxáló fürdőzésre.

Bár nov. 11 Márton napjáról ismeretes, szegény kis Martinusunk nem került megünneplésre, sőt szegény kicsit el is lett hanyagolva. Még az esti fürdőzés is elmaradt neki. Pedig ügyesedik figyeli a tárgyakat, embereket sőt szerintem tegnap a zsiráf lábait mozgatta (céltudatosan), előtte nap pedig mintha a feje fölött lógó játékot (bár lehet véletlen hadonászás miatt mozdultak be, de az biztos, hogy nézte hogyan mozognak). Erről eszembe jut egy hét eleji/múlt heti? esemény. Hédi evése közbe kint volt velem a Marci, és a kisasszonyt figyelte. Mondtam is a kislánynak, hogy a Marci téged figyel. Hédi kikéretőzött, húzott magával, hogy menjek vele, és elkezdett az ágyon ugrálni, bohóckodni (így szokta produkálni magát az embereknek), tette a Marcinak a fejét, persze az apróság nem hiszem, hogy tudta volna követni :)

Szerintem hamar hozzá tudnék edződni a 3 gyerekhez. Továbbra is szívesen nézem a két nagyobbat, ahogy együtt játszik és repdesek a boldogságtól, mikor a Marcit is szeretgetik. A Hédi már rutinosan nyúl hozzá, Domi hosszasan nézi, tanulmányozza, és csak utána óvatosan. Látszik, hogy neki még újdonság.

Végezetül néhány nem szorosan a naphoz tartozó megjegyzés.

Hédi a Domit teljes értékű családtagnak tekint. Mikor felsorolja a családunkat, így szól, sorrend változhat: Anya, Apa, Hédike, Marcika, Domika.

Hintázásnál. Hinta-palinta hintázik a Hédike, Domika, Marcika. Hinta-palinta...

A könyvbe gyakran a kislányt elnevezzük Hédikének, a babát Marcikának, szereti ezt játszani, meg azokat a lapokat jobban is szereti a könyvbe, ahol szerepel valaki. Ha gyerekek vannak az oldalon, mindig keres egy Hédit, egy Domit és egy Marcit :)

És még egy grátisz és befejezem. Mostanában mindent becéz, mivel már mindent meg tud szinte nevezni, valahogy kell fejlődni. Így most a -ka, -ke képzőt teszi mindenhova. Hédike, Marcika, Anyaka/Anyáka, Apaka/Apáka, Majomka, Madárka, Cicaka, hajóka, pont jóka... A kedvencem a Karcsika :D

Meg gyakran összemossa az "az" névelőt a szóval, így lesz Zanya, Zapa, Zildi, Zajtó, Zautó...

Elengedtem

Először életében elengedtem Hédit a nagyszülőkhöz egy hétvégére az Ildiékkel. Nehéz döntés volt és egyáltalán nem vagyok büszke rá. Nem magamtól tettem, nem jó szívvel, de olyan nagy volt a nyomás, hogy megtettem. Magamra is mérges voltam, hogy nem tartottam eléggé a hátam, az Ildiékre is, mert még ők is olyan erőszakosak voltak. Még a Tibi se értette meg, hogy miért problémázok ezen annyit, mikor csak 1 hétvégéről van szó és anyuékhoz megy, ahol jó kezekben van, és nagyon szereti őket. Szóval úgy éreztem az egész világ összefogott ellenem, és senki se akar megérteni.

De kezdjük az elején. Üdülési csekk probléma, amit anyuék mindig az utolsó pillanatban használnak el. Hátam mögött az Ildiékkel kifundálták, hogy elviszik az unokákat nyaralni. Aztán kiderült, hogy még az Ildiékre is futja a pénzből, így ők is mehetnek. Jöhetett a lelki fröccs, a zsarolás, a sértődés, nem használt. Nem engedtem, Hédi maradt. Viszont egy felelőtlen ígéretet tettem még az utolsó pillanatban, hogy mentsem, ami menthető, hogy Kanizsára elengedem 1 hétvégére. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön az idő, így bele se gondoltam, hogy néhány hét múlva elrabolják tőlem a kicsi lányom. Az Ildiék csak azért hazamentek, hogy levigyék Kanizsára a Hédit, mert ez volt az egyetlen hétvége, amikor anyu ráért a hónapban. Én pedig álltam a szavam.

A leányzó egészben hazaért, leszámítva egy lila foltot az arcán, amit akár itthon is szerezhetett volna. Ahogy leírták az ott tartózkodását, Hédit ismerve hihetetlen (nem hisztizett, nem sírt, meg se említette még a nevünket se). A turpisságok egy része hamar kiderült. A telefonba még úgy adták elő, hogy Kanizsa felé vezető útnak csak a végén sírt picit. Hédit visszahozva, hamar kiderült, hogy majdnem az egész utat végigüvöltötte. Sírva hozta fel is a Karcsi, mikor átadta, már nem is akart átmenni máshoz (vissza a Karcsi kezébe), tehát a visszautat se élvezte annyira. A Dunai mama szerint első este is sírós hangulata volt, ezt is tagadják, csak annyit vallanak be, hogy éjfélkor volt hajlandó nyugovóra térni, ami persze az új izgalmak hatása is. Hédi egyből el is árulta, hogy süteményből és csokiból se volt hiány. Amikor rákérdeztem mi az a száján, közölte csoki. Arra a kérdésre, pedig, hogy mi volt az ebéd, sütivel felelt, ami nyilván csak a desszert volt.

Alapvetően jól érezhette magát. Nem látszott rajta különösebb lelki törés. Azért látszott rajta, hogy örült, hogy hazajött, de gazdagodott sok-sok új élménnyel. Szombaton az Ildiék a Manciéknál voltak (nem értem akkor miért volt fontos nekik levinni a Hédit...), így anyuék a Hédit elvitték Gelsére fürdőzni. Ez hatalmas élmény lehetett számára, mert ez volt, amiről még információt lehetett belőle kiszedni. Apu beszerzett egy trambulint a pincébe, így azon is gondolom jó sokat ugráltak, amit nagyon szeretnek. Vasárnap pedig a Domi is vele volt. Anyuékkal aludt, meg se kísérelték a külön altatást, így szerencsére nem is ébredt fel éjszaka. Ez egy nagy félelmem volt, mert éjjel, ha felébred, nem mindig kiszámítható. Ha elkezd minket keresni, akkor nehezen nyugtatható. Napközben gondolom mindenki a kegyeit kereste, így csak szólnia kellett, valaki biztosan teljesítette kívánságait, emiatt se érhette szó a ház elejét.

Azt hiszem kettőnk közül engem viselt meg jobban a hétvége. Az egyszer biztos, hogy mindig nehezen adom ki a kezeim közül. Tibi szerint a sok hormon is szerepet játszik. Nem érzem úgy, hogy szüksége lenne a leválasztásnak (ahogy Apuék nevezik). Nem hinném, hogy nélkülem kéne töltenie az idejét, főleg ilyen sok időt. Főleg, hogy most voltam több, mint 1 hetet nélküle a kórházba. Főleg, hogy most bővült egy új lakóval a család, és ezt a változást még nem teljesen fogadta el a Hédi. Nem beszélve arról, hogy a Marci velünk maradhatott. Ha igaz, amit mondanak, hogy mi nem igen hiányoztunk neki, nekünk nagyon hiányzott. Hiába mondták, hogy pihenjek, nekem nem pihenés az, ha nincs velem a Hédi, nem tudom mi van vele, mit csinál. Hiába mondták, hogy ott van velem a Marci. Az nem ugyanaz. A Marci jó kisfiú, így nem sok vizet zavar. A sok szabadidőmmel meg nagy hirtelen nem is tudtam mit kezdeni. Teljesen kihaltnak tűnt itthon minden. Szombaton de. még nyelvvizsgáztam egyet, aztán vége is volt a programjainknak, mert Marcival még nem igen szabad sehova se menni. Megnéztünk egy filmet, először amióta Marci megvan. Tibi jó gyakran telefonált haza is, nem tudom, hogy az én vagy a saját megnyugtatása érdekében. De az biztos, hogy mindketten nagyon vártuk már vissza a Hédit. Hédivel teljes a családunk. És azt hiszem, nem mostanában lesz legközelebb. Erre én még nem vagyok felkészülve.

Ez meg az, leginkább a Hédiről

H: Apa megy, Tomasz

É: igen jön a Tomasz

H: Hozzám

É: Igen hozzád is

H: Szeret

Ma kicsit elcsúszott a du.-i alvása, részben az óraátállítás miatt. Már aludni akart, hurcolta egyik szobából a másikba a párnáit és Vavát. Még meg kellett etetnem a Marcit, hogy ő se sírjon és a Hédi olyankor amúgy se aludna. Hédi odament az ágyhoz.

H: Ide.

É: Hédi nem mászhatsz be.

H: Baba alszik.

Azaz nem is akart bemászni, csak azt akarta, hogy rakjam a helyére a Marcit, hogy vele foglalkozzam. Egyébként ez nem az első alkalom, mikor jelzi, hogy tegyem le valahova a Marcit, hogy ő beülhessen az ölembe, vagy legalább 100%-an rá figyeljek.

H: Hédi talál, kis idő után még hozzátette labda.

A kislány (mert ő már nem baba!) nem elégszik meg egy-egy szóval, hanem összerakja őket. Gyakran jön, hogy elmesélje mit csinált. Látszik, hogy keresi a szavakat, próbálja elmondani, mi is történt. Néha ilyenkor összekeveri még a szavakat, de második nekifutásra eltalálja a megfelelőt. Nagyon szeretem, mikor lelkesen jön, mesél, és kétségbeesetten próbálja bővebben is elmondani. Szerintem rövid időn belül már rendes mondatokban fog beszélni. Néhány ragozás is megy már neki (pl. tárgyas) :)

Du-i alvásából felébredve rajzolni akart a mágneses csodával. Összeszedegettem hozzá a formákat, de egy szív alakú hiányzott. Hetekkel ezelőtt elveszett és ma bukkantam rá, de nem volt a helyén. Kérdeztem a Hédit, hova lett megint. És már ment is a másik szobába, közbe mondta, látom, látom. Kiderült, hogy a polcra raktam, nem a helyére és ő emlékezett rá. Időközben eszembe jutott, hogy telefonálnom is kell egyet. Mire végeztem, megint egy forma se volt a helyén. Felkiáltottam, hogy hova lettek megint. És vigyorgó arccal ment, és szedegette ki a formákat a rejtekhelyéről. Most, hogy van Marci, nem tudok betelni, hogy egy olyan csöppségből, milyen okos, ügyes lány lett. Már összetett dolgokat is megért, végrehajt.

Rajzol, már nem csak kéri, hogy mi rajzoljunk, hanem ő is alkot. Sőt megnevezi alkotását és kérésre meg is mutatja rajta pl. hol van a papa szeme :) (Néha ugyanott, ahol a száj :D)

Nagyon szeret kukázni, de csak az van engedélyezve, hogy kidobja a szemetet. Nagyon boldog, ha ilyen lehetőség adódik. Ma direkt széttépett egy papírt (szerencsére olyat, amit nekiadtunk rajzolni), hogy kidobhassa.

Olvasok, húzott és mivel nem mentem, még egy puszit is kaptam. Lehet ilyennek ellenállni. Tudja, hogy kell elérni, amit akar.

Mozgásba is nagyon fejlődik. Már ő is be tud bújni a kiságy alá, sőt a bújás nagy kedvence lett. Gyakran kéri, hogy a lábammal csinálja alagutat. De szereti az etetőszék lábait is. Már a futása is kezd egész futás jellegű lenni. Eddig ha futni akart, gyorsan szedte a lábát, de kb. helyben futás volt, amit csinált, lassabban haladt, mintha menne. Aranyos látvány volt. Most már egész jól előre is halad.

Lépcsőn kapaszkodva egyedül felmegy. Sőt vmelyik nap, míg kitoltam a Marcit, lefelé is elindult a lépcsőn, kapaszkodás nélkül. Mondanom se kell a frász jött rám. Próbál páros lábbal ugrani, egyenlőre inkább szökdécselés, de ebbe is lassan belejön.

Már több éneket is tud: Bóbita, Hinta-palinta, Gólya, gólya gilice, Zsipp-zsupp, Bújj-bújj...

Nagyon kis hiú. Ha valamivel feldíszíti magát, várja a dicséretet. Néha csak úgy közli, hogy szép, vagy csinos. Persze én csak megerősítem ilyenkor benne, bár tényleg szép, még akkor is, ha szanaszét áll a haja, mert úgy tette be a hajpántot. Szereti csodálni magát a tükörbe, és tényleg elégedett a látvánnyal.

Egyetlen egy dologba nem fejlődik, ez pedig az önállóság. Nem is zavart eddig, de most elolvastam a bölcsis naplómat, ami szerint én már 2 évesen egyedül húztam fel a melegítőm, egyedül ettem, szobatiszta voltam nappal, pedig átlagon aluli volt a fejlődésem. Hédit próbálom bátorítani az egyedül vetkőzésre, de hisztizik, hogy segítsek. Az önálló evése leginkább a kaja dobálásból áll, így inkább nem adok a kezébe kanalat, ezt már az idegeim nem bírnák. A szobatisztaságot meg most nem akarom erőltetni. Hát így állunk mi.

Halloween vagy mindenszentek napja

Magyarországon is kezd divatba jönni a Halloween. Töklámpások sorakoznak a házaknál, jelmezes bulikat tartanak kicsiknek, nagyoknak... Felmerül a kérdés, hogy melyik a jobb a hagyományos ünneplés, amikor az emberek meglátogatják halottaikat a temetőbe gyertyát, mécses gyújtanak. Vagy az amerikai módi, akik bulival, vidámsággal, édességgel ünneplik ezt a napot. Lehet, hogy a megszokás rabja vagyok, de hozzám közelebb áll az előbbi. Szeretem ilyenkor a temető hangulatát, amikor az egészet a gyertyák fénye borítja be.

Amióta az eszemet tudom, mi mindig kimentünk a Fityei dédihez és az ottani temetőbe gyújtottunk gyertyát. A faluban még nagyon adnak a látszatra, így ilyenkor tényleg mindenki ott van egy kicsit megemlékezni/pletykálni. Ilyenkor összefutnak az emberek olyan rokonokkal, akikkel ritkábban találkoznak, leállnak beszélgetni, kivel mi van. Így bennem nem is a búslakodás maradt meg a nappal kapcsolatban, hanem a találkozások és a díszbe borult temető. Az utóbbi időbe már egyre ritkábban jutunk le mindenszentekkor Fityére, így ilyenkor a nagytétényi temetőt látogatjuk meg. Egyetértek a F. mamával, hogy a falusi fityeházi temető sokkal szebb ilyenkor. Ott mindig akad valaki, aki legalább ilyenkor egy-egy elhagyatott sírra is tesz néhány mécsest, hiszen ismerték az illetőt, mert a faluban mindenki mindenkit ismer. Itt Pesten gyakran még azok se mennek ki a temetőbe, akiknek akár közeli hozzátartozójuk is nyukszik ott, mondván, hogy ők nem időhöz kötve akarnak emlékezni. Megértem őket is, mert otthon egy gyertya mellett is lehet rájuk gondolni, vagy végül is, akárhogy, akármikor. Egy apróság is emlékeztethet rájuk, felidézheti a múltat, a velük töltött időt, de számomra mégis fontosak a hagyományok és még inkább a gyertyaáradat látványa.

Idén mégse jutottunk ki (Tibit kivéve) egyik temetőbe se Marcika miatt. Úgyh. kicsit amerikai stílusba, halloween lámpás mellett gondoltunk elvesztett szeretteinkre. Hédinek fürdés közbe mutattuk be a világító tökfejet, hiszen az a legsötétebb pontja a lakásnak, ott a leglátványosabb a fényben úszó arc. Nem ijedt meg tőle, rövid ideig szemlélte, majd játszott tovább a kádba, mintha mi se történt volna...