Hosszas gondolkodás után útra keltünk, hogy találkozhassunk kedvenc meseírónkkal, néhány új történetet halljunk tőle Kipp-koppról, Boribonról és a többi mesehősről. Marék Veronikával már egyszer találkozhattunk a könyvfesztiválon, de ott csak dedikált, így nem ismerhettük meg jobban. Hédi akkor még kis csöppség volt, azt se tudta, hogy ki az az Annipanni, vagy Marci és Jutka. Most annál nagyobb lelkesedéssel olvastatja ezeket a meséket. Valljuk be én is szívesen olvasom őket, ellentétben a másik nagy kedvenc sorozattal, Bogyó és Babócával. Indulás előtt értekezés folyt otthon, hogy vajon ez igazi Mesemúzeum-e és ezt hirdették-e a Tv-be, mert akkor el se induljunk, mert biztosan sokan megrohamozzák.
Akárhol is hirdették a pagonyos körlevélen kívül, hihetetlen tömeggel találtuk magunkat szembe. Még jó, hogy időbe érkeztünk, így legalább az épületen belül várakozhattunk. A gyerekek pedig megnézhették a dekorációként kitett diafilmeket, képeket, pár percre legalább lekötötte a figyelmüket. Hosszas sorbaállás után, na jó még elviselhető időn belül, kiderült, hogy a szervezők se készültek fel ekkora emberáradatra, azaz megtelt a terem, de az utcán még kígyózott a sor... Hosszas tanácskozás után, na jó ez megint csak nekünk tűnt soknak, Marék Veronika bevállalt két előadást is. Ami azt jelentette, hogy aki nem került be, az csak egy óra múlva hallgathatja a meséket, addig pedig a mesemúzeumba elfoglalhatja magát. Sokan (többek között pici babákkal is érkezők) csalódottan távoztak. Mi nem adtuk fel szerencsére. Éppen a jegyet akartuk megvenni, ami ebbe a zűrzavarba nem volt egyszerű, mikor az egyik szervező látva a törpéket, mondta, hogy surranjunk még be, találunk annyi helyet, a jegyet pedig ráérünk később kifizetni. Így jutottunk be még emberi időbe a mesélés színhelyére. Szép a terem, hangulatos, de látszik, hogy nem erre találták ki, így se a gyerekeknek, se nekünk nem volt könnyű ráhangolódni erre a különleges alkalomra. A gyerekeink folyamatos helyváltoztató tevékenységet folytattak, az előadás vége felé már Marék Veronika lábánál topogtak.
Az egész mesélés Laci és oroszlánból ismert huncut kis piros oroszlánnal kezdődött, aki egyenesen Japánból érkezett. Marék Veronikának ez a könyve állítólag sikerkönyv kint (bár a Tibi még nem botlott bele, egyik kint tartózkodása alkalmából sem), és egy ottani óvónéni küldte az írónőnek. Ez a kis oroszlán egy fémdobozból bújt ki, miután a gyerekek megcsodálták, vissza akarta tenni. Igen ám, de ez az oroszlán nem akart egyedül gubbasztani ott, így mindig megtréfálta M.V.-t. Kilógatta fülét vagy a farkát. Ez a játék eltartott egy darabig, és a gyerekek jókat kacagtak rajta. De végül csak ő nyert, így kiülhetett a polcra.
Ezután újabb mesehősök jelentek meg: Kippkopp és Tipptopp. Itt egy kicsit igazságtalannak éreztük, hogy a bábut egy kislány kapta meg, aki hosszasan játszott vele, majd mikor végre kiadta a kezéből nem körbejárt, hanem kikerült a polcra. Ugyanez történt Boribonnal is, aki amúgy már nem volt annyira élethű, de persze a mieink is szívesen babusgatták volna kicsit. Jött a kérdés a Héditől, miért kapta meg a kislány... De azért a mesét mindenki hallhatta, láthatta, mert ahogy mesélt M. V., közbe rögtön fel is rajzolta a történet minden részletét. Törölt, újra rajzolt, villám gyorsan és élethűen. A mese röviden arról szólt, hogy Kippkopp kunyhót épít, de kicsire sikerült, így keresik az új lakót, aki szívesen beköltözne. Hosszas keresgélés után megtalálják az új tulajdonosát: egy pókot:) A teljes mesét pedig nemsokára olvashatjuk Kippkopp és Tipptopp legújabb kötetében.
Kis pihenésként Kippkoppékat szójátékok, mondókák követték. Elkezdett rajzolni valamit M. V., közbe mondta a versikét, és a végén legtöbb esetbe teljesen más jött ki, mint amire gondoltál. Hóeséséből pöttyös bögre. Hullámzó vízből zászló. Kézből elefánt.
Majd végre megérkezett a másik nagy kedvenc Boribon. Szegénynek elveszett a cicája. De hiába hívta, hogy cica gyere, mert mindig másik cica érkezett a hívószóra. Végül azért megtalálta, mikor tüsszentett egyet, így nevezte el Hapcinak.
Jött még a Kockásfülű nyúl, de valahogy az nem hagyott nyomot.
Majd visszatért az oroszlán, mert buli végeztével vissza kellett mennie a dobozba. Ismét huncutkodott, hogy kilógatta valamijét. Majd egy gyereket akart magával vinni. Hédi fejét is megnyomkodta, hogy kemény, így nem tudják betuszkolni a dobozba. Hédi irtó büszke volt és sokáig mesélte, hogy megnézték a fejét:) és mit hitt az oroszlán. Végül kapott talán egy krétát az oroszlán, hogy ne unatkozzon egyedül.
Még jött egy rövid dedikálás. Marék Veronika még ezt is bevállalta, az elején még beszélgetett is, a végén a szervezők sürgetésére (hiszen jött volna a következő, feldühödött csoport) már futószalagon. Hédi, és Domi nevét nem is írta oda, hiszen ők adták oda, gondolom nem értette/hallotta. Marci nevét pedig elírta, de aztán mikor ránézett, h. fiú korrigált. (Radírozható tolla volt).
Végül a Marcira, és a hasunkra való tekintettel csak elrángattuk őket, és még ellenálltam a kísértésnek is, hogy egy újabba Marék Veronika könyvvel gazdagítsam könyvtárunkat. Persze ami késik, nem múlik:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése