Újra itthon

Új erőre kap az ember, ha hazakerül a kórházból. Bár azt mondják, ott gyógyítják meg az embert, nekem ez a 8-9 nap a teljes leépülést jelentette. Na nem kell megijedni, makk egészségesek vagyunk, de távol a szeretteinktől, hatalmas honvágyat ébreszt. Hiába láttam a Hédit naponta (akár többször is), Tibit, Lindát, és egyéb látogatókat, az mégse ugyanaz, mintha otthon lennék. Kikészített engem is, ha a Hédi kiakadt, ha bementem a Marcihoz. Jobban megérintett más problémája is (pl. beteg picibaba)...

Az már csak mellékes, hogy 5-kor hozták a lázmérőt, 6-kor takarítottak, de a reggelit csak 9-kor adták. Még jó, hogy ilyen kedves a rokonság, és mindig kaptam finom falatokat :) Különben lehet még éhen is halok. Ügye a szúrik miatt is ébresztettek, kezdetben 3 óránként. Meg amíg előtej van csak, addig a baba se éppen a legcsendesebb. Mivel 3 szobatársat is elbúcsúztattam ott tartózkodásom alatt, vannak tapasztalataim. A 2. éjszaka a legkritikusabb. Akkor sivalkodnak a legtöbbet az újszülöttek. Még én is egyszer adtam a Marcinak cukroslötyit. Akkor egy kicsit lelkiismeretfurdalásom volt. De 3 órát visított, és már a kutacsa is süppedt befelé, azaz tényleg szomjas volt. Utólag nem bánom, mert tényleg megnyugodott Tőle, és a tejem ilyen "bűntény" elkövetése után is megérkezett. Azaz az én gyerekem már nem visított, szinte csak evett és aludt, ahogy azt illik, de ilyenkor mindig jött a szomszéd baba, ahol még nincs tej, de üres pocak igen.

A begyulladt branüljeimet már meg se említem, mert hiába lehet max. 72 órát a kézbe, senki nem hajlandó kicserélni. Kitalálnak minden félét. A legjobban az ilyenek tetszettek, kibír az 1 hetet is. Begyulladt? Tényleg, borogassam. Majd a nappalis kicseréli. Majd a műszak végén kiveszem, bla-bla-bla. Így a 8 napot 2 branüllel húztam ki. Az 1-t is a szülésznőm vette ki. Úgy tesznek a nővérek, mintha nekik fájna a böködés.

Milyen sérelem ért még? Ügye megrendelték a szülésre a választott vért, így mindenki azzal fenyegetett, hogy olyan rossz a vérképem, hogy vér kéne. No, ezt először jogosnak tartottam, mert vasárnap levették a véremet. Szar. (Talán a hemokrit értékem volt a béka feneke alatt). Megvizsgáltak, minden rendben, tényleg sokat mászkálok, nem kell. De ezek után vérrel fenyegetni, ugyanaz a vérkép (azaz a vasárnapi) alapján. A Hédinél még naponta vettek tőlem vért. Akkor is nagyon rossz értékek voltak, és a közérzetem se volt valami fényes. Nyilván a sok vérvételre nem vágyódtam, de ha már vér adással jönnek, legalább megnézhették volna még egyszer a vérem, hogyan változott a napok során. Azért szerencsére felhasználhatatlan maradt a hozatott vér :) Ja igen, A pozitív vérből hiány van, így aki tud, menjen vért adni.

Egyébként a legtöbben kedvesek voltak. Mindenki megértő volt, hogy hazavágyódom, még volt olyan orvos is, aki megpróbált viccelődéssel felvidítani. A csecsemősök is számoltak vissza, hogy már csak ennyit kell kibírnom. Ha legalább a Hédi velem lett volna, akár heteket is kibírtam volna.

De felvirradt a nagy nap. Már lázba voltam. Tibit jó korán odarendeltem, hátha csoda történik, és előbb megírják a záróinkat. Szerintem lepkét lehetett volna velem fogatni aznap. Napközbeni alvásra se vágyódtam, és azóta se igen.

Rendkívül jó érzés volt újra belépni a megszokott szemétdombomba. Hédikével játszani, amennyit csak akarok. Bár mindennap láttam, mégis úgy éreztem, mintha hatalmasat nőtt volna. Emeléskor nehéznek tűnt (azóta is), a kórházi "nyaralás" után lehet kicsit vesztettem az izomzatomból. Amikor tisztába tettem már-már ducinak hatott. Gondolom nem hízott olyan sokat 1 hét alatt, de hozzászoktam az apró, csontos Marcihoz, hozzá képest a Hédi tényleg húsis.

Észrevehetően bővült a szókincse. Már nem csak a nemet mondja, hanem azt is, hogy ja (=igen). Ismeri a pont jót is, nemcsak mindig azt hajtogatja, hogy forró/hideg. Ha az ember azt mondja, hogy pont jó, akkor elfogadja, és megeszi a hamit. És még rengeteg másik szót, felsorolni képtelenség lenne. Szinte már mindent mond, amit akar. Az embert ismétli, amit pedig egyszer kimond, azt használja is.

Tudja dobni a labdát, mármint az embernek, és néha el is kapja. Használja a bölcsőt. Ő ül bele :), és dobálja ki belőle a labdát. Tud bukfencezni ötből egyszer szabályosan. És még nem tudom mi mindent tanult az 1 hét alatt. Köszönet érte még egyszer a Lindának. Bár feltehetően a Tibitől is tanult egyet-mást, mégis csak a Linda volt vele a legtöbbet.

Marcinak örül. A kiterített pelenkára, amin előtte a Marci feküdt, ő is kiterült, ahogy egy kisbaba :)

Féltékenység jelét még nem mutatja, inkább szeretgeti, érdeklődik iránta. A Tibi kedvence, hogy a kórházba Hédi (ő is eljött értünk) első tevékenysége az volt, hogyan tudna reakciót kiváltani a Marciból (akit direkt úgy vittem ki, hogy aludjon). Végül a hangos ugatásra megmozdult a pici baba, így a Hédi nagyon büszke volt. Ezután egy darabig ugatott neki, és boldogan mutogatta, hogy mozog. Marcika pedig álmosan ráncolta a homlokát, hogy mi van, de a szemét nem tudta kinyitni az álmosságtól :)

Remélem megmarad ez a békés állapot köztük.

Költözünk

Igen költözünk, bár sajnos csak a neten. Most, hogy megérkezett Marci, nem lenne fair vele szembe, ha a Hédi nevén futna a blog, ráadásul rózsaszín sablonnal. Kettő írását meg feleslegesnek tartom, hiszen úgy is együtt fognak növekedni. Meg persze energiám se lenne rá.

Így az új cím: babocak.blogspot.com

„Kettesben Hédivel”

Két héttel ezelőtt Szabiékhoz „költöztem” egy kis időre, hogy Szabi nyugodtan tudjon készülni német nyelvvizsgájára. Vagyis kicsit lefoglalni Hédit, míg Szabi tanul. Inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel, hiszen Hédi folyamatosan igényelte anyukája folyamatos figyelmét is. A végeredményt azonban már nem tudjuk meg, hiszen a vizsga előtti éjjelen elkezdett szivárogni Szabi magzatvize. A nagy készülődésre Hédike is felébredt, szerencsémre Szabinak még a kórházba indulás előtt sikerült megnyugtatnia, még integetett is nekik, de sajnos visszaaludni már nem akart. „Maratoni” meseolvasás következett. A végén már hangom is alig volt, így megnéztünk egy részt a Pumukliból. 8 körül elálmosodott Hédike, de eddig egy-két alkalmat kivéve mindig anyukája altatta el. Féltem, hogy nem tud majd elaludni nélküle, de szerencsére egy kis sírás és Anya-anya után álomba szenderült. Délig alukált aztán átmentünk Ildiékhez, ahol egyből feltalálta magát. Ildiék minden nap szépen elpakolják a helyükre Domi játékait, amit Hédi mindig nagy örömmel pakol szét. Mindennel játszik egy kicsit, aztán nyúl a következő játékért. Délután Domit is megnéztük a bölcsiben, ahova nem is akart jönni Hédi, aztán meg a bölcsiből nem akart hazajönni:), annyira tetszett neki a benti csúszda. Odafele útközben kaptuk az smst, hogy megérkezett Marci:) Úgyhogy este még bementünk a kórházba, de sajnos Marcit már nem láttuk aznap, mert éppen vizsgálták a doktor nénik. A hétvége nagy részét Hédike Ildiékkel és mamájával töltötte, addig hazaugrottam, hogy feltöltődjek egy újabb hétre.

Szóval Hédikével. Minden napunknak megvolt a maga megszokott menete. Hédike sajnos elég korán kel reggelente (4-5-6 közötti idősávban bármikor), és olyankor úgy gondolja, hogy ha ő kialudta magát, más se aludjon. Beszélget, de mivel nem figyelünk rá, elkezdi rúgni az ágy fölötti szekrényt, meg apukáját is. Ha apa felébredt, biztos akar benne lenni, hogy én is ébren vagyok már, így a nevünket kiabálja (engem, mint kiderült Dindának hív :) ). Vagy bepakolja mellém a babákat az ágyba, de olyan is előfordult, hogy még ki sem nyitottam a szemem, már hozta a mesekönyvét, és addig nem tágított, míg oda-vissza ki nem olvastuk. Reggeli után összekészültünk, és bementünk anyáékhoz a kórházba, ahol Hédi egy kicsit bújt anyához, vetett egy pillantást Marcira, meg a többi pici babára, aztán inkább rohangált ide-oda (főleg a tiltott dolgokat próbálgatta: motorozni akart, és a lépcsőn le-föl mászkálni). Első két nap még babakocsival mentünk, de sajnos a legtöbb ember nem túl segítőkész, már csak akkor ugrottak fel segíteni, amikor az utolsó lépcsőfokon próbáltam valahogy felszenvedni a babakocsit. Úgyhogy ismét csak azt tudom mondani, hogy minden tiszteletem az anyukáké, mert a két nap babakocsi felemeléstől is sikeresen kék-zöld foltos lettem. A következő napokon már a kismotor, tologatós fajátékkal (Bruma) mentünk, sajnos azzal sem voltam sokkal sikeresebb, ugyanis ahogy felszálltunk és próbáltam megkapaszkodni Hédivel, repült minden a kezemből a szélrózsa minden irányába… Úgy szedegették össze a dolgainkat :). Babakocsi nélkül viszont Hédike imád megállni nézelődni, teszünk 5 métert, vagy még annyit sem, majd állunk 5 percet, majd hosszas könyörgés után tehetünk újabb néhány métert :). Egyik nap egy tesiórát is végignéztünk az egyik iskolánál:) Hédikét lenyűgőzték a távolugrást gyakorló gyerekek. Volt olyan nap, hogy Hédi már annyira menni akart Anyához, hogy a nagy sietségben otthon felejtettük a mobilomat, amit már csak a kórházban vettem észre, így elég hosszadalmas volt Szabit elérnünk, mivel nincs szabad bejárás a szülészetre, a kórházi telefont meg nem vették fel. Egy kedves nő felajánlotta, hogy csörgessem meg az ő mobiljáról, de szégyenszemre be kellett vallanom, hogy nem tudom a számát fejből… Úgyhogy már ott tartottam, hogy megvárjuk Ildit a bejáratnál, mert ő is ígérte magát aznap délelőttre, de aztán a sokadik próbálkozásra felvették a telefont az osztályon.

Az ebéd utáni délutáni alvás is szerencsére sikeresen lezajlott minden nap. Hamar elfogadta Hédi, hogy én altatom. Le kell feküdni mellé az ágyra, és amíg el nem alszik simogatja a kezem. Nagyon kis édes ilyenkor. Egyedül szerdán nem ment az alvás sírás nélkül, amikor átmentünk Ildiékhez. Már majdnem elaludt mikor kitalálta, hogy még éhes, utána viszont nem akart aludni, pedig már látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Úgyhogy becsuktam a szobaajtót, odafeküdtem az ágyra és kértem, hogy jöjjön ő is. Ő meg csak sírt, hogy ki akar menni. Nem vagyok büszke a módszeremre, de aznap már én is eléggé kivoltam. Kis idő múlva odajött mellém és elaludt.

Alvás után játszótérre mentünk. Szerencsére az időjárás is kegyeibe fogadott minket a héten, szép időnk volt. Első két nap egy nagyobb játszótéren voltunk, de nem igazán tetszett a légkör (sok volt az irigy kisgyerek, míg Hédi Brumáját szinte mindegyik kipróbálta), így utána már egy kisebbre mentünk, ahol még a homokozó játékokat sem szokták hazavinni, mindenki használhatja mindenkiét. Hédike szépen eljátszik, ennek is szinte meghatározott forgatókönyve van. Először homokozik kicsit (szitál, lapátol, sütit készít), aztán csúszda, és egy kis hinta. A játszótéren egyébként nagyon sok butaságot eltanulnak egymástól a gyerekek. Pl. egy kisfiú nem a kapun jött be, hanem a kerítésen keresztül, Hédi persze mindjárt ment a kerítéshez és át akart mászni rajta… Egyik nap egy nagy vágya is teljesült. Mindig sóvárogva nézi a játékbabakocsit toló kislányokat. A kis játszótéren ezt is kipróbálhatta, és annyira, de annyira ennivaló volt :). Számolatlanul rótta a köröket vele, közben mindig megállt, hogy gondosan megigazítsa benne a babát, ha lecsúszott:) Vannak érdekes szülők is, akiknek a fülükhöz nő a mobiltelefon. Volt olyan anyuka, akinek a kisebbik gyereke (olyan éppen, hogy megtanult járni forma) a csúszda közepén fejjel lefordult, de igen jó reflexe volt a nőnek, még éppen elkapta, mielőtt megfejelte volna a földet. A mobilt viszont addig sem vette el a fülétől... Visszatette a gyereket és folytatta a csevegést.

A játszóterezés után pedig Tibi bevitte Szabihoz még egy kicsit, én meg addig takarítgattam. Vacsi után a fürdetésnél mindig „nagy harcot vívtunk”. Hédike ugyanis pontosan tudja, hogy mit nem szabad, mégis direkt azt csinálja és vigyorog hozzá, mikor látja, hogy már mennyire mérges vagyok. Pl. állandóan a meleg szappanos vizet issza, nyalogatja a kádat, a játékkancsójával a földre locsolja a vizet stb… Sokadik kérlelés után feladtam, és szóltam Tibinek, hogy vegye ki a kádból, mert már eleget rosszalkodott.

Az esti mese olvasása, és Hédike álomba ringatása pedig Apukája feladata volt.

Hédó egyébként még mindig nagyon akaratos, pontosan tudja mit akar. Olyan határozottan mondja a nemet, hogy az ember nem is mer ellent mondani neki. Ha mégis megpróbáltam, akkor annak nagy hiszti lett a vége, amit sajnos csak az utolsó két napra tanultam meg kezelni. Így nem voltam túl következetes, de azért remélem nem rontottam el teljesen :). Próbáltam mindig a kedvében járni a kisasszonynak :)

A lényeg, hogy túléltük Anya hiányát, büszke vagyok magamra:) és Hédire is. Sokat emlegette Szabit, de azért velem és esténként Tibivel is beérte erre az egy hétre.

Tegnap Marci is hazaérkezett. Sokszor kérdezgettem Héditől, örül-e, hogy jön haza anyával a pici baba, mindig nemmel felelt, de ez nem meglepő, mert igent nem szokott mondani:) Szóval kíváncsi voltam, hogy fog reagálni Marcira, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szereti. Folyamatosan puszilgatja és simogatja, persze még nem tudja finoman, úgyhogy vigyázni kell rá, de azt hiszem nem lesz probléma:)

"Megszületett, megérkezett dejó, a legeslegújabb kis földlakó!"

Szeptember 17-én, péntek délután (14:25kor) megérkezett Marci.

53cm-mel és 2800g-mal született, egészséges, világosbarna hajú, kék szemű baba.

Gratulálunk Szabinak és Tibinek :) !

Egy igazi mosolyalbum

Akik ismernek, tudják, hogy fénykép függő vagyok. Imádom a fényképeket, véleményem szerint azért, mert olyan rövid a memóriám, hogy csak a segítségükkel tudom feleleveníteni az emlékeket. Tibi szerint már mániákus a dokumentálásom. Van egy-két bogaram, eggyel több vagy kevesebb, nem számít. :)

Viszont nagy bánatom, hogy nem vagyok egy tehetséges fotós :( Korábban a fényképezőre fogtam, most már kétségtelen, hogy bennem van a hiba.

További szomorúságom, hogy a Hédi pocaklakó időszakáról nem nagyon készült kép (igaz a mostanihoz képest nem is igen akadt pocakom). Tibi mindig ígérte, hogy majd, majd csinál, aztán meg már a szülészeten találtuk magunkat, ahol a Tibi se a földön járt, így elmarad a pocak megörökítése. A szülés után is a szülésznő szólt, hogy csináljon néhány képet :D

Aztán a Hanna és az ikreknél felfedeztem a mosolyalbumot. Rögtön beleszerettem a fehér hátteres képekbe, és egy újabb vágyam lett, hogy én is akarok ilyet. Itthon egyszer volt egy szárnypróbálgatásunk, de közel se sikerült fehérre a háttér, és a háttér fehérítése se jött össze. Később egy másik blogon is felfedeztem az ilyen típusú képeket.

Így eldöntöttem, hogy ha nagy lesz a pocakom, fogom a családomat és teljesítem két kívánságom is. Hónapok óta, kerestem a fotósokat, akik ilyen képeket csinálni. Végül az első találatnál maradtunk, Aradi Péternél. Mondhatom nem bántuk meg. Nagyon érti a dolgát, mégse a pénzre megy rá (mint az esküvői fotósunk). Odaadta az összes képet digitálisan, amit készített, nem csak a retusáltat. Első körbe 46 képet választottunk ki, és nem rá akart beszélni, hogy még válasszunk 4-et, hanem hogy húzzunk ki 6-ot, mert úgy is azt a 6-ot is megkapjuk (olcsóbb így a csomag). Ja, és elmondta, hogy tudjuk mi is megcsinálni a többi képet, hogy fehér hátteret kapjunk. Imádom az új képeket, és szívem szerint, már holnap vinném a Hédit újabbakért :D Szóval ha vki fotózásra akar menni, csak ajánlani tudom. Ha a Marci is kicsit nagyobb lesz, biztosan ellátogatunk hozzá még. Tibi az újszülött fotózáson gondolkozik, de azt egy kicsit sok lenne így egyszerre, én meg bízom benne, hogy az "új" fényképezővel, mi is meg tudjuk örökíteni a kisbabát.

És íme a képek: