Röviden, pont mint a Hédi. Hogy meg ne unjuk a szülést, azért tett bele apró változásokat :)
A forgatókönyv ugyanaz volt, de most valahogy sokkal jobban meg tudtam élni a szülést. Nyugodtabb voltam, tudtam mire számítsak és ez sokat segített. Majdnem végig velem lehetett a Tibi is, ami számomra nagyon sokat jelentett. Volt szülésznőnk, aki mindig mindenről tájékoztatott, kívánságainkat teljesítette, kérdéseinkre válaszolt és ott volt, ha szükségünk volt rá. Én voltam az osztályon a szenzáció, és a szúrijaim egy kuriózum volt az orvosok számára, így a szülőszobám egy átjáróház volt, de legalább tudtuk, hogy figyelnek ránk.
Hajnali 3 körül, mikor pisilni indultam, gyanús volt, hogy még semmit se csináltam, de folyik belőlem vmi. Először megint arra gondoltam, hogy hirtelen vizelet-visszatartási gondjaim támadtak, de mikor 5 perc után is jött belőlem vmi, számomra is magzatvíz gyanús lett a dolog, és jobbnak láttam szólni a Tibinek. Most őt se érte váratlanul az eset. Egész héten sulykoltam belé (mivel 37. héten voltam), hogy úgy készüljön, hogy bármikor szülhetünk és veszekedtem vele, ha itthon hagyta a telefonját (ami nála általános). Elmondása szerint már akkor gyanús voltam, amikor este a Brumi ölébe ülve befelé fordulva "jóslófájásokkal"? küzdöttem. De persze ilyesmit nem szoktam az orrára kötni. Szóval most én voltam az, akinek nem akaródzott semmit se csinálni. Elindulni még úgy se. Végignéztem, ahogy a Tibi a maradék cuccot összepakolja, közbe adtam az instrukciókat. Majd komótosan elmentem letusolni, még hajmosáson is gondolkoztam, de közbe a Hédi is felébredt, úgyh. még őt is megpróbáltam visszaaltatni, persze sikertelenül. Így pedig, hogy a Hédi is fent volt egyetlen porcikám se kívánta az indulást. Nem igyekeztem, hiszen múltkor is így voltunk, a Hédi pedig estére lett meg. Most a Tibi volt, aki indulást sürgetett, hogy mikor hívhatja már a taxit. Pont a héten olvastam neki egy cikket "Kint van a baba fejjel" címmel, ahol eltökölésztek otthon 3 órát, így otthon szült meg a csaj, gondolom ez is hatással volt rá. Így fájó szívvel elbúcsúztam a kislányomtól és Linda gondjaira bíztam (még jó, hogy nálunk volt a nyelvvizsgám miatt). f5 körül be is értünk a kórházba. Itt nagyon tetszett, hogy a portásnak fogalma se volt, hol van a szülészet, közölte nézzük a táblákat (külön van a szülészet és a gyermekágyas rész, mi pedig az utóbbi helyre jártunk). Kis bolyongás után megtaláltuk. Mi lett volna, ha fájásaim is vannak. Már rutinosan csengettünk be a szülészetre, tudtam hogy mi következik. Megvizsgál az ügyeletes szülésznő, aki az indikátor papír alapján nem tudja eldönteni, hogy tényleg folyik-e a magzatvizem. De azért hisznek nekem... NST-t kötnek rám, branül, első adag antibiotikum, mert persze a Streptococcusom pozitív, de ha nem is lett volna az, az előző terhesség miatt, most is megkaptam volna. Közbe végighallgatok egy szülést, mármint amit egy anyuka hallat a szülés alatt. Eddig cseppnyi félelem se volt bennem, bátran néztem a szülés elé, ezután kicsit vesztettem az erőmből. Doki is megvizsgál, akinél szintén elkezd folyni a lötyi, így ő megállapítja, hogy ez kétségtelenül a magzatvíz, de csak egy ujjnyi a méhszáj (már kedden a dokinál is annyi volt). Felveszi az adataim, aztán várunk. Várunk, hogy jöjjenek a fájások, mert burokrepedéssel 24 órát is lehet rájuk várni. Közbe megjött a szülésznőm, aki közölte, hogy most éppen az orvosváltásra várunk, aztán ő eldönt mi legyen. Hazamenjen-e a Tibi, vagy történni is fog valami. Megvitattuk a szúri problémáimat. Szünetekbe pedig egymást támasztottuk a Tibivel a folyosón a sok izguló apuka és nagyszülő között. Bár újabb doki nem látott, ismét NST-re kötöttek. Jöttek is a vajúdóba lakók egy kis cseverészésre, új arc, akkor újra fel lehet tenni a standard kérdéseket: kisfiú-kislány, hányadik, mik a tüneteid, bla-bla-bla. Ők óriási fájásokat látnak az NST-n, csak én nem érzem :) Annál jobb. Jön a szülésznő, aki a szülőszobára visz, hogy ott jobb az NST. Itt nem értettem a dolgot, hogy még fájásaim sincsenek, de kapok egy szülőszobát, már szülünk is ?! (Múltkor meg a folyosón kellett vajúdnom.) Közbe bemutatnak a Raft doktor úrnak, akinél szülni fogok, bár ismertem, mert a Hédivel a terhesgondozásra hozzá jártunk (csak ő nem emlékezett rám), úgyh. örültem, hogy ismerős arc.
Kis idő múlva a szülésznőmnek dolga akadt, így beküldték hozzám a Tibit (pedig ő biztos volt benne, hogy hazaküldik). Teljes megnyugvás, nem vagyok egyedül. Fájás semmi, de már bő két ujjnyi méhszáj. Ez derült ki a reggeli professzori vizitből, mert még ők is meglátogattak engem a nagy hírességet :) Biztonság kedvéért rám kötnek egy liter infúziót. Most valahogy ezt se bántam. Közbe tájékoztattak, hogy ha megjön a választott vér, megindítják a szülést. Mert 1. vérzékeny vagyok, akkor jobb ha ott van még az egész stáb (hátha valaki tudja mit csináljanak velem :)) 2. a méhem fárad, segítenek neki egy kis oxitocinnal, hogy még bírjuk a kiképzést (ez se zavart senkit múltkor). Szerintem az első volt az erősebb érv. Mire lefolyt az infúzió és megengedték, hogy sétáljak kicsit, megjött a vér. Vissza NST-re, megkezdték az oxitocin adagolást. Ekkor már dél körül volt. Közbe elmesélte a szülésznő, hogy nem ide kellett volna jönnünk szülni, hanem a Klinikákra (ezt nem értettem miért, múltkor is jöttünk, senki nem csinált belőlünk problémát, csak anyu telefonja miatt). Megkapta a leszúrást, hogy nem szabadott volna elvállalnia. Az is kiderült, hogy a Raft a Hédinél nem azért nem vállalt el, mert túl van táblázva, ahogy nekünk mondta. És egyet értett velünk, hogy kicsit túl van fújva a 7-es faktor hiányom. Az első óra oxitocin adagot még mosolyogva bírtam, néha apróbb fájásokkal (talán ekkor volt 3 ujjnyi a méhszájam, vagy előtte?). Ekkor már 3 doki tanulmányozta a NovoSeven használati útmutatóját (port kellett feloldani oldószerrel egy fecskendővel és egy összekötő alkalmatossággal).
Aztán a feltekert oxitocin adaggal, már fokozódtak a fájások. Kezdtek olyanok lenni, mint emlékeimben. De még teljesen tudtam kontrollálni magam, tudtam figyelni a külvilágra is. A megfelelő fújkodás is jól ment volna, ha nem az lett volna a fájások alatt a legnagyobb problémám, hogy pisilnem kell :D Lassan a dokik is megérkeztek, mert én olyan kiváltságos voltam, hogy nekem kettő is jutott. Még bele se jöttem a lihegésbe, már jöttek is a tolófájások. Bár a szülésznő előbb vette észre, mint én, látszik, hogy tapasztalt. Ő kérdezett rá, ekkor én még nem éreztem olyan határozottnak, de végül is rá lehetett fogni. A szülésznő kezdte el sürgetni a dokikat, hogy ne csak poénkodjanak, hanem hozzák már a szúrim. Pillanatok alatt megkezdődtek az erős tolófájások, gyors ágyátalakítás után már jöhetett is a Marcika. Az egyik doki (Holba Sándor) a szülésnél segédkezett, azaz leginkább nézte az eseményeket és az utómunkálatokat végezte, a másik (Raft Miklós) pedig adta a szúrim, mivel 5 percig kell egyenletesen adagolni. Szegény szülésznő dolgozott igazán, ő kapta el a gyereket, mondta mit csináljak... Nagyon gyorsan kijött a Babó. Most figyelni tudtam, hogyan halad egyre kijjebb és kijjebb. Kint van a buksija, majd már az egész gyerek, végül pedig a bazi hosszú köldökzsinór. A tolófájások mondjuk rosszabbak voltak, mint emlékeimben szerepeltek, fájdalmasabbak, mint az előző szakaszban lévők, de legalább nem tartott sokáig, 14.25-kor már a pocakomon pihenhetett a pici fiam :)
Nem volt hangoskodó, mint a Hédi, csak halkan nyöszörgött egy picit és nagyon lila volt. De mivel odaadták rögtön, tudtam ez normális. Közben Apa türelmetlenül várta, hogy elvághassa a köldökzsinórt. Elég sokáig lehetett rajtam a Marci, mert a szülésznő úgy szólt rá a csecsemősre, hogy vegye már el a gyereket. Megfürdették, jött a csövezés, orrporszívózás. Majd apa megkapta babusgatásra. Marcit már nagyon bátran fogta, átszellemülten dajkálta, úgy szóltak rá, hogy üljön már le, mert ha valami történik ne legyen útba (erősen véreztem). Közbe magyarázott nekem a Tibi, nézzem ezt+azt, mialatt nekem jött a neheze, amitől legjobban rettegtem, a tisztítás, varrás... Kértem, ha egy mód van, most ne vágjanak, bármi áron, de ezt ússzam meg. Sajnos repedtem, azt mondták kicsit. Már itthon derült ki, hogy még belül is, és az a 3 öltés, nem három volt. Most mégse fájt annyira az utómunkálat, de még mindig fenntartom azt az állításomat, hogy ez a legrosszabb az egész szülésbe. Megérte végigszenvedni a varrást, mert utána én is megkaptam a fiacskám. Múltkor nem rakhattam cicire a Hédit, most a Marcinál utasítottak rá, mivel így gyorsabban húzódik össze az ember méhe, és valamiért nagyon azt akarták, hogy minél gyorsabban visszamenjen. Marcika nagyon ügyes volt első perctől fogva ment neki a szopi, sőt felháborodott, ha abbahagytam a szoptatást, hogy az arcából is lássak valamit. Gyorsan elment az egy óra figyelő idő, és átmentünk a szobába. Marcit leadtuk a csecsemősöknél, Tibi elpakolt nekem, aztán magamra maradtam. A sok izgalomtól a nagy fáradság ellenére se tudtam elaludni. Néha megpróbáltam eljutni a csecsemősökig Marciért, de nem éreztem magam elég erősnek hozzá, és nagyon éhes voltam. Pedig most sokkal kevésbé viselt meg a szülés. Utána lábra tudtam állni, éreztem, hogy rengeteg energiám maradt még, nem voltam teljesen KO, Tibivel ellentétben, aki már a szülőszobán elbóbiskolt.
Este bejöttek még az Ildiék, Anyu, Linda, Tibi, Hédi, Domi. Hoztak kaját is, ami végre megtöltötte a pocakom, így már nem szédelegtem az éhségtől. Marcikát még nem mutathattam be, mert meg kellett várni a doktornőt előbb, hogy megnézze. Este 9-kor végre megvizsgálták, ki is hoztam, azóta pedig nem szívesen adom ki még a kezemből sem. A kórházba együtt voltunk végig, a fürdetéseken, vérvételeken is ott lehettem. Sajnos besárgult, így még kék fényeznem is kellett, de legalább ilyet is láttam. Jó, hogy azt is én csinálhattam. A 3. szobatársammal pedig hazamehettem. Kétágyas szobába voltam, így azt jelenti, hogy kétszer végig kellett néznem, hogy más hazamehet, én pedig nem. De annál nagyobb volt az öröm, amikor én is csomagolhattam és készülődhettem haza és együtt láthattam mindkét porontyomat.
