Vártuk is ezt a napot, meg nem is. Szeptember 3-án, amikor Huba félév kihagyás után újra elkezdett oviba járni, azért csapta ki a balhét az óvodába, hogy ő miért nem maradhat ott. Igaza volt, mert nyáron sokat beszéltünk arról, hogy ő is majd a Hubával fog oviba járni, akkor miért kellett mégis hazajönnie. Én se látom az előnyét annak, hogy egy szeptemberi gyermek, miért ne kezdhetné még a születésnapja előtt két héttel az óvodát. Nem lesz érettebb, okosabb, a törvény lehetőséget ad rá... Másnap az új dadust őt már megismerte, Hubát még nem :)
Ahogy közeledett az idő, Abi lelkesedése csökkent. Már nem bánta, hogy délelőttönként otthon játszik velem. Gondolom kezdte érezni az elkerülhetetlent.
Eljött a Nagy Nap. Büszkén, vidáman indultunk el. Ő már nagylány, óvodás. Élvezte is az első napot, hiszen a beszoktatásnál még én is bent lehettem. Az udvaron már említette, hogy mehetnénk haza. De aztán ebéd előtt tényleg haza is kellett hoznom.
Másnap reggel együtt kezdtünk, majd az udvari játéknál már ott hagytam. Délben hívott az óvónéni, hogy menjek érte, mert nagyon, régóta "Anyázik". Se szó, se beszéd rollerre pattantam, hogy minél előbb ott legyek nála. Becsöngettem (a korona vírus miatt szülő nem léphet be az épületbe), hosszan vártam, míg kinyitották. Kiderült, hogy amikor megtudta, hogy borsófőzelék a második, abbahagyta a sírást és szépen leült a többiekkel enni. Én meg várhattam fél órát, míg megebédelnek:)
Pechünkre vasárnapra lebetegedett, így egy hét kihagyás után került sor a főpróba. Fájdalmas volt. Nem akart menni. Sírt, úgy kellett kitépni a kezemből reggel az óvónéninek. Még az utca végén is hallottam, hogy kiabálja, hogy Anyához... Nehezen nyugodott meg, de nappal is, ha rátört a hiányérzet, ismét sírdogált. Szívem szakadt meg. Másnap reggel már otthon elkezdődött a pityogás, hogy nem akar oviba menni. Nehéz volt az elválás. Elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha mégse menne még óvodába, hanem velem maradna otthon. De a józan ész azt diktálta, minél tovább lesz még velem, annál nehezebb lesz az leválás, közösségbe szokás. Egyszer túl kell esni ezen a nehéz időszakon.
Hét vége felé még pityergett, de már magától bement, tette a dolgát. Nehéz volt otthagyni. Legszívesebben én is bőgtem volna.
Huba előtt le a kalappal. Hihetetlen gondoskodó. Vigyáz a kishúgára. Vigasztalja pl. "Abi, most én vagyok az Anya. Ne sírj!" Látszik, hogy Abi nála keres menedéket, odabújik hozzá, ha fél. Sőt Huba még a barátja elé is helyezte Abigélt, ami Zsozsónak nem is tetszett. De aztán Huba kiengesztelte egy makkal:) Abigél amúgy kihasználja Huba kedvességét. Nem hagyja másokkal játszani. A héten mondjuk már hallottam Hubától, hogy mondja, hogy "Abi ma Zsozsónak leszek a párja, ha nem lesz Zsozsó akkor Neked". Zsozsó "szerencsére" a héten nem jött oviba, így nem tört ki a balhé. Büszkeséggel töltött el, hogy szépen otthon megbeszélte Abival a dolgokat, hogy fel tudjon lelkileg készülni rá. Annyira jó látni, hogy Hubunak ilyen jó természete van, így törődik a testvérével.
Abi a héten már tényleg nagylány. Egyedül, minden zokszó nélkül bemegy. Mosollyal az arcán jön ki, és büszkén meséli. hogy ő már nagy, nem sírt. És már kezdi érezni, hogy az óvodába jót lehet játszani, és nem olyan borzasztóan sok időről van szó. (Amíg megtehetem, ebéd után elhozom őket.)
Vegyes érzelmekkel olvasom,hogy Abi óvodás lett. nagy próbatétel ez mindkettőtök számára. Némi vigasz,hogy Hubus szerető testvér. Neked biztosan fájdalmas hazatérni az üres gyermektelen lakásba.Sokat gondolok rátok.
VálaszTörlés