Abi baba nem a szófogadásáról lesz híres. A megérkezését a lehető legrosszabbra időzítette. Na jó, lehetett volna kicsit rosszabb is, ha még előbb köszönt be. Két dolgot szerettem volna, ha az iskolakezdéstől számítva 2 hetet ad, hogy Marciékat el tudjam hozni 2-kor az iskolából. Ezt a beszoktatási időt Marcinak (persze magamnak is) meg akartam adni. Ebbe az időszakba esett az előrehozott szülinapi bulija is. Ezt teljesítette a kisasszony.
Ezenkívül részt szerettem volna venni Linda esküvőjén, mint tanú. Meg akartam csodálni gyönyörű gyermekeimet, hiszen koszorús lányok/fiúk voltak. Az esküvő ritka olyan pillanat lett volna, amikor mi is "bulizhatunk", hosszú idő óta először és hosszú ideig utoljára. Még sorolhatnám az indokokat, de most nem erről szól a bejegyzés. Ez elég necces kívánság volt, hiszen az esküvőt szept. 16-ára szervezték, én pedig szept. 22-28-ig voltam kiírva. Tehát a pesszimista becslések szerint nagyon közel az esküvőhöz. A ruhavásárlást se siettem el szerencsére. Kaptam kölcsön egy "vész esetben" ruhát, így izgulnom nem kellett, hogy bugyiba maradok. Az időpont közeledtével egyre biztosabb voltam, hogy még eljutok az esküvőre, az utolsó napokba fodrász, alkalmi kismamaruha után nyomoztam... Váratlanul nem, de fájdalmasan ért péntek hajnalban a magzatvíz. Ez a lelkiállapot a szülésen végigkísért. De haragudtam babára, hogy nem akart kibújni, hogy fáj stb. Miért csinálja ezt velem. Nem is készültem még fel a szülésre lelkileg. Még nem vártam, nem a kórházba akartam lenni. Vasárnap már bátran jelentkezhetett volna, csak két nap kellett volna... De hiába, ő külön lény, külön személyiség, külön döntéssel. Még ha oly picike is.
Szeptember 15-én (pénteken) fél 5 körül keltettem Tibit a szokásos dumával, hogy vagy bepisiltem vagy a magzatvíz folyik. (Huba a saját ágyába aludt, így őt kizárhattuk.) Mivel bepisilni nem szokásom, ezért nyilván az utóbbi volt. Bár a Tibi a fürdőbe megkérdezte, hogy most mi is történt... Tibi még a szokottnál is jobban beparázott. Nagyon félt, hogy nehogy otthon szüljek meg neki:) Azt mondták nagyon gyors szülésre számíthatunk, hiszen 4. gyerek. Huba is gyakorlatilag fájások nélkül kipottyant. És a baba érdekébe két antibiotikumot meg kellett kapnom, amibe senki nem volt biztos, hogy lesz rá idő. Ehhez képest... Gyors zuhanyzás, készülődés után indultunk is. Mire leballagtam a gyerekek már a fűtött kocsiba vártak. Őket az Ildiéknél hagytuk. Huba teljesen felélénkült, a többiek azért még visszaaludtak. Biztos nekik is nehéz napjuk volt az iskolába. Kipihentek tuti nem voltak.
Fél 6-kor már a szülészeten vizsgáltak. Méhszáj még csak 1 ujjnyira volt nyitva. Fájásaim persze nem voltak. Branült 4 szúrásra, de belém varázsolták (nem volt a legjobb indítás), vérvételnél 2 bökésre volt siker. Adott rendesen az amúgy se jó lelkiállapotomnak. Legalább a CTG kis fájást mutatott, én még nem éreztem semmit. Ezután kimentem Tibihez.
Együtt számoltuk a perceket, órákat. Legalább egy film lett volna nálunk. Volt egy kis folyosó és egy kényelmetlen pad. Változatosságot a 4 óránkénti CTG és antibiotikum jelentett. Már nem kellett félni, hogy nem kapom meg a 2 szúrit, inkább a kérdés az volt, hányat kapok még.
Délután 3-kor úgy döntöttek, hogy ez a gyerek nem sieti el a dolgokat, vonuljak át az osztályra és pihenjek. (Ekkor készült haza a szülésznőm.) Az egyértelmű álláspontjuk az volt, hogy várjuk meg, amíg a baba is úgy dönt, hogy ki akar bújni. Még mindig csak 1 ujjnyira voltam nyitva, ritka (mint a fehér holló) enyhe fájásokkal. A dokim pedig másnap volt ügyeletes, így nyilván addig nem akart senki semmit csinálni. Sajnos itt az orvos kényelme is sokat számít. Ha rosszmájú vagyok és az vagyok, akkor minek mondja le a magán betegeit (délután volt magánrendelése), ha van más lehetőség... Most nem volt szó arról, mint a Marcinál, hogy elfárad a méhem, de még 24 órás szabályt is rugalmasan kezelték (magzatvíz folyástól számítva annyi időn belül megindítják a szülést). Így átköltöztem a vajúdóból a kisbabás részre. Szerencsére egy másik hasonló sorsú nővel voltam együtt, nem egy újszülöttel kellett várakoznom. Az tett volna csak be.
Bár iszonyatosan álmos, fáradt voltam, de olyan forgalom volt estig, hogy esély nem volt pihenni. Szúrik, vizit, vacsora, ki tudja még mi. Arról nem beszélve, hogy én mást se akartam, csak túl lenni a szülésen. A köztudatban az oxitocin ördögtől való anyagnak számít, és mindenhol azt tanácsolják, hogy kerüld el, ha egy mód van rá. Én meg csak fohászkodtam érte. Tudtam, hogy ha azt megkapnám, hipp-hopp túl lennék rajta. Mit bánom én, hogy fájdalmas, ha nincs a bizonytalan várakozás. Ehelyett, pont mikor elcsendesedett minden, megjelentek a fájások. Nem vészesek, nem sűrűn , de pont mikor elaludtam volna, jött egy.
f3 körül már rendszeresnek véltem, még ha ritkán is. Átvonultam a szülészetre. Korábban azt az utasítást kaptam, hogy ha bármi változást látok, menjek át. Bő két ujjnyi méhszáj. Költözhettem vissza. Még magam is meglepődtem, hogy szülőszobát kapok. Ez volt a nap fénypontja. Teljesült a 2. álmom. Hiszen ez azt jelentette, hogy Tibi is költözhet velem. Persze neki a saját ágyunk kényelmesebb volt. Ezt a kiváltságot a 4. gyereknek köszönhettem, mert a szobatársam látszólag sokkal erősebb fájásokkal, még a szobánkban szenvedett. Jött a szülésznő, majd a Tibi is. És viszonylag hamar a dokink is megérkezett. Alapvetően magamra /magunkra voltunk hagyva óránként 1-1 vizsgálat, közbe néha a szülésznő szívhangot mért, megkérdezte, hogy állunk. Persze én egyre rosszabbnak éreztem a helyzetet.
Aztán szépen lassan erősödtek, sűrűsödtek a fájások. Minden vizsgálatnál 1 ujjnyit tágultam, csak azt nem tudtam, még hány ujjat kell megszámolni, hogy kint legyen a gyerek. A beöntést bár többször felvetette a szülésznő, határozottan visszautasítottam. A doki csak nevetett, hogy múltkor nem lehetett jó élmény:)
Hideg volt a szülőszobán, így a babáknak felszerelt hősugárzó alatt támasztottam az asztalt. A fáradtság nem tett jót. Bár kontrolláltam magam, de nem tudtam együtt dolgozni a babával/fájásokkal. Sőt leginkább még mindig csak haragudni tudtam rá, hogy miért nem bújik már ki, miért nem igyekszik. A végén már úgy remegett a lábam, hogy ülésbe menekültem. Azt vettem észre, ha leülök, eltűnik a fájás. Mint kiderült, ezzel lassítom a dolgokat. Így a szülésznővel azt beszéltük, hogy elfekszem oldalra, az jobb helyzet. Onnantól, hogy lefeküdtem, már csak az maradt meg, hogy megjelent a tolófájás. Kiabálnak a dokiért. Aztán, hogy ne nyomjak (hogy megkaphassam a szúrit, átalakíthassák az ágyat...). De ekkor olyan inger jött rám, hogy képtelenség volt visszatartani. Mintha külön dolgozna a testem. Halványan rémlik, hogy a doki megkérdi, hogy nem kéne-e hátra fektetni. Meg, hogy a szülésznő mondja a dokinak szedje szét az ágyat. Aztán meg azt várták tőlem, hogy húzzam fel a lábam (gátvédelem miatt). Majd a Tibit utasította a doki, hogy emelje fel a lábam. Tudom ez a lábemelgetés nem ment múltkor se. Aztán egy fejecskét láttam, amiről tudtam, hogy vége:) Innentől kezdve tudtam lihegni is:) Most nem volt feszítő érzés, nem is repedtem. Babán kétszer, de lazán rajta volt a köldökzsinór. Gyorsan letekerte a szülésznő, és megkaptam Abigélt. Nagyon aprócska volt, de cuki, formás. Több, mint 1 nap alatt, de végre teljes lett a család.
Majd Tibi vághatta a köldökzsinórt. Senki nem sietett. Mindenki örült.
Aztán visszahúztak a valóságba. Jön a lepény. Majd nagyon vérzek. Most mit csináljunk. Sok lehetőség nincs. Oxitocint már bekötötték, de az energiavesztés miatt hihetetlenül remegtem. Le kellett fogni a kezem, hogy folyjon bele az infúzió. Mondták, hogy egyek, aztán hogy ne, aztán mégis egyek. Majd a csecsemőst sürgették vegye már el a gyereket. Adtak még egy anyagot, de még a Tibivel ott keresték a kis könyvembe, hogy kaphatom-e. Megkaptam. Végül abban maradtak, hogy kikaparnak. Múltkor megúsztam, most nem. Pocsék egy érzés. De kiderült, hogy a lepényből maradt bennem egy darab, amiatt lehetett az erős vérzés.
Eddig persze Tibi élvezhette a baba fürdetését, méricskélését és ő is kapta meg:( Az infúzió végét ki kellett várnom, majd csak utána babázhattam.
Cuki kis szőke, kékszemű kiscsaj lett, aki Marcira emlékeztetett. Sokszor bevillantak a Marciról készült képek. Nehéz is volt ráállnom, hogy most lányom van, és nem Hubának hívják:D
Ennél a szülésnél egyáltalán nem tudtam átadni magam az érzésnek, a kíváncsiságnak, csak túl akartam lenni rajta. Az egészet végigszenvedtem. Szóval meggyőzött, hogy ez a műfaj már nem nekem való, öreg vagyok hozzá, és ennyi elég lesz.
Sajnos a szülőszobán megengedett két órát lerövidítették picit, korai szülés volt mindenkinek. Pihenni akartak, pedig én ki akartam élvezni ezt a helyzetet is, mert többet már nem lesz ilyen felállás. Saját lábon távoztam. Abigéltől búcsút vettem. Bár azt mondták, hogy ha kipihentem magam el is hozhatom. Most először éreztem azt, hogy nem akarom anyatigris módjára mindenáron magam mellett tudni a Babát. Bár nagy alvást nem tudtam csapni, azért kicsit pihentem és csak utána hoztam el Abigélt. A kisasszony többiektől eltérően első éjszaka csapta a ramazúrit, még mellettem, cicin se volt jó neki, sétálva is csak ideiglenesen. Aztán valahogy vége szakadt. Utólag nézve még a 3 napos nem alvás is szépnek tűnik. De azóta nyugodt kis csöpi lett (persze csak mellettem). A kórházba még a Jeffray Archer könyvem utolsó részét is elolvastam. Ki tudja mikor lesz legközelebb erre alkalmam.
A legnehezebb az egészbe az volt, hogy a szobatársak jöttek-mentek, nekem pedig maradnom kellett. Volt ott minden még pocakos kismama, újszülött, akit mikor bőgött lepasszolták a csecsemősnek, úrilánya... Bár ez a része még elviselhető is lett volna, ha nem lett volna a branül, meg a gyulladt véna, meg az újabb és újabb branül csere és a végeláthatatlan bökés. A gyerekek Tibivel mindennap bejöttek. Hubánál sokat estem és a Tibi lett a favorit. Az azért fájt, mikor nem engedte, hogy öltöztessem. De ennek is vége lett, hazajöhettem, és visszaállt a régi rend. És egész nap hallgatom, hogy "Anya", "Anya".
Először életembe, nem dokumentáltam a testvérek reakcióját, még csak nem is érdekelt, hanem önző módon, gyerekekkel nem törődve, beálltam a zuhanyzóba. Még jó, hogy az én Szuper Férjem mindig gondol rám.
Azóta pedig kitörölhetetlenül az jár az eszembe, hogy az utolsó. Utoljára voltam pocakos. Utoljára foghatom a saját kisbabám. Utoljára van újszülöttem. Utoljára látom a cuki kis rugikat a babámon. Utoljára, utoljára.
