Kopaszi-gát

Az utóbbi időben, nem csak a blog-írást hanyagoltam el, de a gyerekeim fotózását is. Annyira lefoglalt az ovik kiválasztás, hezitálás, hogy megéri-e a Marcit 1 évesen "elhagyni" a talán Phd miatt, mikor nem pályázom nagy karrierre, csupán minél több időre, amit majd a gyerekeimmel tölthetek. Rengeteg időm elment a jövendő otthonunk rendezgetésével. Katalógusokat néztem, vasalatok keresgéltem, konyhabútor terveztem, munkásokkal beszéltem és azt hiszem a végtelenségig sorolhatnám, hol máshol járt az eszem. De múlt héten szembesültem vele, hogy az elmúlt időben, alig készült fénykép a kicsi fiamról. Pedig ő még milyen gyorsan változik, és mennyit ügyesedik. Már forog, úgy igazából. Annyira, hogy már nem lehet ott hagyni az ágyon, mert pillanatok alatt végiggurul rajta. A kúszástól is csak egy hajszál választja el.

De vasárnap végetvetettem mindennek és kimentünk a természetbe, nem csak a játszótérre/házhoz. Pontosabban a Kopaszi-gáthoz, ami rendkívül közel van hozzánk, és mégis olyan ritkán megyünk ki. Pedig nagyon jó hely. No és ott belevetettem magam a fényképezésbe, ismét elkapott a láz, minden pillanatot megörökíteni.

És akkor lássuk a végeredményt:

Marci almát eszik! Nagy szó, mert pépesítve nem lehet megetetni vele. Itt kinézte a számból, kapott egy darabot és lám jóízűen csócsált hosszú-hosszú ideig.

Marci hernyómozgással próbálta elérni a homokot. A fenék emelése már jó jel a mászás felé.

Közben egy kis pihenő.

Melyik finomabb a madzag vagy az alma?! Mindent ki kell próbálni.

Boldog manó, amit egyébként a Domi látványa váltott ki.

Hédi nagyon élvezte a homokos partot és a vizet.

Gondolhatjátok, otthon mi jött ki belőle.

Apja lánya.

Két órás késéssel, de a Domiék is megérkeztek.

Már most szeretik egymást.

Próbálkoztunk egy össz aprónépi képet is összehozni, ekkora sikerrel...