Szívroham

Szerencsére túléltem én is és Marci is. Emlékszem Hédinél először akkor jött rám igazán a frász, amikor megláttam az íróasztal tetején ücsörögni. Marci sem kímélt meg. Még csak pár napja tud kapaszkodva felállni, de ma már a Hédi ágyán találtunk rá, ahogy igyekszik felkapaszkodni a mellette lévő (nem túl stabil) szekrényen lévő játékért. Neki még mélység érzete sincs. Mázli, hogy időbe rajtakaptuk és nem esett le. Azóta persze rögtön Hédi ágyát rohamozza meg. Sajnos már nem okoz gondot neki feljutni oda, és máshova se. Megkezdődött az igazán nehéz idő, amikor már a földön se hagyhatom nyugodtan, mert sose lehet tudni, mit talál, hova megy, mit eszik meg. Az ujjmotorikája is jól fejlett. A legkisebb szöszt, morzsát, cérnát is fel tudja csippenteni, majd előbb utóbb a szájába varázsolja őket. Azt hiszem nem fogunk unatkozni. Eljött az idő, amikor nemcsak a Hédit kell korlátoznunk, hanem Marcinak is határt kell szabni. Ha eddig nem tőlünk zengett a szint, akkor mostantól fog csak igazán: "Hédi ne csináld, Marci nem szabad, Jössz le onnan..." Lehet ezt másképpen csinálni? Én vagyok csak ennyire kiabálós szülő, vagy más gyerekek is szelektíven hallanak? Végül is kit érdekelnek a szomszédok, a lényeg, hogy Marci nem áll meg a fejlődésbe és Hédi is életrevaló gyerek. Csak a Marci kezdene már mászni is és a Hédi is szófogadóbb lenne... :D