Lilafüred

 

Lassan szokásunkká válik a családi tavaszolás, amiben azért jócskán benne van az is, hogy közeledik az üdülési csekkek/SZÉP kártya egyenleg felhasználásának határideje. Így december végén eldöntöttük, hogy idén Lillafüred lesz a célpont. Apa régóta szeretett volna ellátogatni a híres kastályszállóba, amire remek alkalom kínálkozott a SZÉP kártyán lévő összeg elköltési határidejének köszönhetően.

Így március 14-én felkerekedtünk és elindultunk Lillafüredre. Előző évben ilyen tájban csodás időnk volt, pulóverben is melegünk volt. Idén nem nézett ki ilyen szerencsésnek a helyzet. A meteorológia már egy héttel azelőtt jelezte, hogy téli időre számíthatunk, így hatalmas mennyiségű ruhával indultunk útnak: nagy bőrönd, hátizsák, szatyornyi élelem. Továbbá Hédi és Marci is annyi játékot hozhatott, amennyi a kis hátizsákjukba belefért. Marci Anya háti-hordozójában utazott, az ő hátán pedig a kis hátizsák volt. Összességében jól felmálházva indultunk útnak. Sajnos a “tavaszolás” előtt Hédi füle begyulladt, így már tudtuk, hogy a medencék élvezetéről le kell mondanunk. Ez is már-már szokásossá válik, mert tavaly ilyenkor Marci füle volt beteg.
Az utunk zökkenőmentes volt, időben érkeztünk az állomásra, és csak a bébiételes kanalak maradtak otthon. Érdekes, hogy egyetlen büfé sem akadt, ahol ezt pótolhattuk volna. De azért éhen senki nem maradt. A tömött vonat ellenére nem volt rázós utunk, Marci még kis barátot is szerzett. Meg a környező utasokkal is szépen elbeszélgetett. Utólag tudtuk meg, hogy milyen szerencsések voltunk, mert a havazás miatt a később induló vonatok már csak jelentős késéssel érkeztek meg, mi pedig még pontosak voltunk. Miskolcon villamosoztunk, majd buszoztunk, amikor elkezdett esni a hó, a kastélyhoz már gyönyörű hóesésben érkeztünk meg. Ilyen szép téli hangulatot még januárban is ritkán lehet látni.

Estére mindenki jól megéhezett és elfáradt, így már nagyon vártuk a beharangozott svédasztalos vacsorát. Volt minden, mi szem-szájnak ingere: sült húsok, tészták, zöldségek, gyümölcs, süti. A kisebbik terem-rész eldugott sarkában lévő asztalt szemeltük ki magunknak – aki volt már két ilyen kis gyerekkel étteremben, az sejtheti, hogy miért. A fáradtság még rátesz erre egy lapáttal. A két Babó egymást túllicitálva csinálja a rosszaságot. A kastélyról azt kell tudni, hogy a vendégek átlagéletkora nem éppen alacsony, és az első este rajtunk kívül csak egy kisgyerekes család volt. A mi két kis vihogó-rohangászó-színpadon ugráló csemeténk igazi különlegesség volt, nem mindig jó értelemben, kaptunk szúrós pillantást kirittyentett (értsd. pl. öltönyös) öregektől. Később egy középkorú házaspár – akik egyedül jöttek, mert a gyerekeik már huszonévesek – azt mondta, hogy ezek a szép helyzetek, és az a jó, hogy ilyenkor még a gyerekek mindig a szüleikkel szeretnének lenni. Megszívlelendő tanács, és valóban, a közös élmények megmaradnak. Már csak azt kell megtanulni, hogy az ember akkor is ezt lássa, amikor a csemeték felforgatnának mindent. Marci például fantasztikusan kíváncsi és ügyes. Nagyon hamar megtanulta, hogy hogyan használja a gyülölcslé-gépet, és a végén már másoknak is csapolt, ha megengedték neki. Szintén szuperül csinálta a székből asztalra vetődést és az almaleves pohár megkaparintását. Ugyanilyen ügyesnek bizonyult a tálalóasztal dekorációjának másodpercek alatti lebontásában is. A többi nap már egyszerűbb volt, a Babók is megszokták az új helyet, és már nem is voltak annyira fáradtak, no és a pincérek is megtanultak tálcával ugrálni. A reggeli nagyon érdekes volt, új dolgokat tanultunk a Babók ízléséről. Kiderült, hogy Marci a tojásrántottát a pépnél is jobban szereti. Először még megcsináltatta a pépet, de hozzá sem nyúlt. A többi nap már nem is kérte. Tojásrántottából viszont hatalmas mennyiséget belapátolt, még a virsli sem kellett neki, amit azért mindig begyűjtott, babának nevezett és úgy is rakosgatta. Hédi a mogyorókrémes croissant-ért volt oda, amiből kettőt is megevett. Nagy szó, mert egyébként kisegérnek megfelelő adagot eszik. Miután kiderült, hogy az asztalon lévő üvegben cukor van, természetesen bele kellett rakniuk a teába. A tea viszont nem fogyott.

A kastély gyönyörű szép volt, a hall és az étterem nagyon elegáns. A földszinten még egy kis játszószoba is helyet kapott a “Régi könyvtár” elnevezésű teremben. Ez lett a gyerekek egyik kedvenc helye a kastélyban. Pedig nem sok játék volt, és azok is elég amortizáltak. Marci rögtön felpattant a kis kotrógépre, Hédi pedig a Duplozásba merült bele. Ha rajtuk múlik, a következő napokat ott töltöttük volna. A játszószoba később is kellemesen üres volt, csak 1-1 másik család vette birtokba. Egy viháncolós vacsora utáni pihenés képpen vonultunk le a játszószobába, ahol a gyerekek élvezték, hogy végre szülői rosszallás nélkül ugrándozhattak és játszhattak. A szobából kilépve a kastély egyik idősebb alkalmazottja kérdezte, hogy jót játszottak-e a gyerekek. Persze, jól kitombolták magukat – hangzott a válasz. Hogyan kérem??? Ja, persze, a kastélyban nem szokták a gyerekek jelenlétét (bár gyerekbarát szállódaként hirdetik). Azért becsületükre váljon, hogy egyetlen szót sem szóltak ahhoz, hogy Marci és Hédi körbe-körbe kergették egymást a hallban, Marci leette a szép ülőgarnitúrát bébiétellel.

Mivel félpanziós ellátás volt a szálláson, a szülők az otthonról hozott elemózsiát, a gyerekek pedig a mindig szívesen fogyasztott bébiételt ebédelték. Itt történt a “híres” eset, hogy Marci leette a kastély aulájának szépen kárpitozott bútorát. Van ez így. ha igyekszik is a gyerek, akkor sem sikerül mindig a szájában tartani a falatot. Hát még ha ennyi érdekesség veszi őt körül.

Idáig kevés szó esett a gyönyörű időről. Már az első nap szállingózni kezdett a hó, a többi nap viszont olyan szép fehér paplan borította a tájat, hogy már-már karácsonyi hangulatunk témadt – március közepén. Lehet, hogy Hédi megérzett valamit, mert még otthon karácsonyi mesekönyvet pakoltatott el magának. Másap szánkóval indultunk felfedező útra, amit a kastélyból tudtunk kölcsönkérni. Úticélunk a Szeleta barlang volt, ami kirándulóidőben könnyen elérhető távolságban van. De nem ilyenkor... a lapos úton a gyerekek a szánkón, Anya-ló és Apa-ló pedig igába fogva, úgyhogy gyorsan haladunk. A kis kaptató elején leraktuk a szánkót, és lévén a gyerekek combig merültek volna a hóban, Marci Anya hátán, Hédi pedig Apa kezében utazott tovább. Meglepő, hogy ilyen körülmények között milyen nehéz a kis séta is, egy jó órányi talpalással nem jutottunk a barlanghoz. Viszont a táj gyönyörű volt: a fákat beborító hótakaró, a mindenfelé elterülő fehérség és az érintetlen erdő megnyugtató varázsa. Az idilli hangulat mellé azért oda kell képzelni a “Mikor érünk már oda?”, “Milyen messze vagyunk még?” és hasonló kérdéseket. Hédi végül így összegezte a kis túrát: “Apa, ide soha többet ne jöjjünk vissza.”. Azért mi még reménykedünk, hogy egyszer egy szép időben feljutunk a Szeleta-barlanghoz. Viszont volt azért, ami Hédinek is nagyon tetszett: a jégcsapok. Meg kell hagyni, gyönyörű példányokkal találkoztunk, és Hédi el is kérte a legszebb darabokat. És persze emlékezett e Kisvakond és a hóemeber című rajzfilmre, ahol a kis barátok fagyi gyanánt elfogyasztják a jégcsapokat. Antibiotikum kúra ide vagy oda, szülői intelem se sokat ért, úgyhogy a jégcsapból azért csak fogyott. Hédi szerint nagyon finom íze volt. Viszont ilyenkor derül ki, hogy nem lehet elég a kesztyű... főleg Marcinál nem, akinek csak vékonyabb cérnakesztűi voltak. Ezek nem sokáig bírták az olvadó jégcsapokat, hamar átáztak. Kissé átfagyva, de azért élményekkel megrakodva tértünk vissza a szállásunkra.

Következő célunk a Szent István barlang meglátogatása volt. Az odavezető -amúgy aszfalt- út is inkább akadálypálya volt ebben az időben, de ehhez a barlanghoz azért csak odaértünk. Útközben Hédi hódolhatott a jégcsapgyűjtő szenvedélyének, azaz a barlanghoz jól felpakolva jutottunk el. De itt ért minket a csalódás: az időjárásra való tekintettel a barlang aznap nem nyitott ki (barlangba, mit zavar a hóesés?). Pedig rajtunk kívül még sokan pályáztak a bejutásra. Így kissé csalódottan kullogtunk vissza a szállásra.

Ebéd után rövid alvás következett, majd utána a vízesés megtekintése. Jó sok hó esett korábban is, így a vízesés teljes pompájában megtekinthető volt. Azaz megteinthető lett volna... mert arról sehol egy szót sem írtak, hogy most a palota függőkertjét felújítják, és a vízesést csak felülről lehet megtekinteni. Azaz sehogy, mert onnan nem látszik. Ekkorra már Tibi is úgy érezte, hogy szabályok ide, szabályok oda, lemegyünk a vízeséséhez. Valamit már látni akartunk. A turisták által kitaposott úton kényelmesen eljutottunk a vízeséshez. Gyönyörő látvány volt, a gyerekeknek is nagyon tetszett. Az még inkább, hogy hógolyókat lehetett dobálni a zubogó mélységbe. Erről a szórakozásról nehezen mondtak le, de azért kis várakozással sikerült továbbindulni. Az Anna-barlang felé újabb akadály állta az utunkat, de kis kúszással ezt is tökéletesen vettük, valahogy úgy, ahogy az alábbi képen látható.

A zárt barlang előtt fotózkodás, majd a vízesés megtekintése lentről. Innen is majdnem olyan pazar látvány tárult elénk, mint az előbb, és természetesen innen is lehetett hógolyókat dobálni. Végül nem maradt más hátra, mint Lillafüred házacskáinak megtekintése, ami hóval befedve hihetetlenül hangulatos volt.

Este még felmásztunk a kastály tornyába és megcsodáltuk a szép panorámát. A Babók kicsit félve mentek a csigalépcsőn, de csak addig, amíg fel nem fedezték, hogy minden szinten meg lehet nyomni a lámpakapcsolót. A körpanoráma nagyon szép volt, ilyen szép havas táj még januárban is ritkaság.

Mint kiderült a nászutasoknak tartják fenn a toronysszobákat. Hát igen... a hegy rossz oldalára mentünk anno, mert a szarvaskői nem volt egy nagy szám. Ide viszont még lehet, hogy visszajövünk.

Mint kiderült, jól tettük, hogy aznap mentünk fel a toronyba. Másnap volt kastálytúra, ahol bemutatták a patinás épületet. Azaz csak ígérték. Láttuk az éttermet (amit egyébként is) meg a kocsmát (azért az üvegablakok szépek voltak), utána megnéztük a kastély borkóstoló pincéjét. Vezetőnk szerint az gyakran denevérek otthona, de most egy darab sem volt. Pedig a gyerkőknek tetszett volna. Utána fel a toronyba, közben még megálltunk egy kiállításnál. Az sem volt egy nagy szám.

A vacsora sokkal könnyebben telt, mint az első este: mindenki kellemesen elfáradt, úgyhogy két etetés között még a kinti hóesésre is tudtunk egy-egy pillantást vetni. Na meg az élő zene, az nagyon tetszett a gyerekeknek, innen kezdve normalizálódott az étkezésünk. Este eldőltünk, mint a zsák... pedig ekkor még nem is tudtunk a másnapi túráról.

Merthogy másnap meglátogattuk a Szent István barlangot (most nem volt akadály a nyitáshoz a szakadó hóesés). A szükséges látogatószám nem volt meg, de a gyerekekre való tekinttel ezt nem vették olyan szigorúan, és megmutatták nekünk a barlangot. De előtte még cicázás volt az üdvözlőbizottság szerepében tetszelgő fekete kandúr személyében. A barlang bejárata ugyan befagyott, de együttes erővel azért sikerült úrrá lenni a problémán. Amennyire várták a barlangot a Babók, annyira elunták a felénél, de azért élényekkel megrakva tértünk vissza a felszínre. Az elején a kutyalyuk: az a lyuk, ahol a barlang felfedezéséhez vezető kutyus beesett teljesen lenyűgözte őket. Marci végig azt kérdezte, hogy hol a kutyus. A mesecseppkövek is tetszettek Nekik, a végén pedig mindkét kis pacsirta bemutatta az énektudását a jó akkusztikájú teremben. Tapsot is kaptak mindketten.

A barlang után kisvasutazás következett. Nagy tömegben, lassú zötykölődéssel elmentünk a végállomásig, majd utána félig üres vonattal a tájat csodálva visszamentünk az Őskohóig.

A hótól az oszlopról leszakadt vezetéket a masiniszta gyakorlott mozdulattal hajította át a vonat fölött. A vonatban fetüzelésű kályha biztosította a kellemes meleget és a hangulatot, jól éreztük magunkat. A megállótól persze hogy felmásztunk megnézni az ipari műremeket. A nyomokból (pontosabban azok hiányából) ítélve aznap mi lehettünk az elsők. Itt Hédinek néhol derékig ért a hó, így ő Apa kezében, Marci pedig Anya hátán utazott, ez a túra végéig nem változott érdemben. A Babók legnagyobb örömére az őskohónál méretes jégcsapokat fedeztünk fel, amit rögtön birtokba is vettek.

A kohó ilyenkor nem túl látványos, és sajnos a kültéri múzeum is zárva volt, Anya legnagyobb bánatára. Így elindultunk visszafelé. Csodálatosan szép volt az erdő, az út mellett pedig forrásokat fedeztünk fel. Az út elejét mindenki élvezte, de a végén eléggé átfagyva értünk a szállásra. Közben csodálatos fényképek készültek. Visszagondolva talán ez az első közös túránk, amit négyesben tettünk meg. A kalauz javaslatára (és a csoportokat követve) a kisvasút vonalán mentünk végig. A vonatka megendedett legnagyobb sebessége 20 km, de ilyenkor még lassabbn megy. Szóval amikor jött a szembenhaladó vonat, egyszerűen félrálltunk. Az út persze koránt sem volt olyan sima... Időnként a kisvasút hídján kellett áthaladni, ami talpfákból volt építve. Itt a Babók persze a szülőkön utaztak.

A vége volt a legjobb: az alagúton való áthaladás. Minden csoport arrament, és tulajdonképpen az volt a megszokott útvonal ilyenkor. Úgyhogy mi is áthaladtunk. Apa berzenkedett, hogy azért mégiscsak.... Anya szokásosan: mit aggodalmaskodsz már megint, amikor megszólalt a vonatkürt. Jól megijedtünk, villámgyorsan átszaladtunk az alagúton. Persze a vonat vagy 5 perccel később érkezett csak, és számított a turistákra.

Mivel Hédi füle már napok óta rendben volt, és megígérte, hogy a fejét nem rakja a vízbe, felfedeztük a kastély wellness részlegét. Volt élménymedence, meleg pezsgőfürdő, hideg taposófürdő (kellemesen váltogatva az előző kettőt), úszómedence és sószoba is. Kellemesen elfáradva jólesett mindenkinek egy kis lazítás. Marci a melegvizes medencét szerette nagyon, de Hédi szívesen lubickolt Apával a hűvösebb úszómedencében is.

Másnap eljött a hazautazás ideje. Szuper szolgáltatás, hogy nem kellett fizetni azért, hogy délután 2-ig maradhassunk, így élvezhettük a lubickolást. Azt azért hozzá kell tenni, hogy az árba bele kellett férnie ennek is. Meg azt se felejtsük, hogy a gyerekmedence “csendes wellnessnek” volt kinevezve, ami annyit jelent, hogy a 14 éven aluliak csak reggel 9-től délután 5-ig használhatják...

A kis vonattal indultunk hazafelé, de előtte még megnéztük az erdészeti kiállítást. Volt itt nagy vonat (Marci kedvence), kézbevehető tárgyak, ősember.

A vonattal egészen a Diósgyőri vár megállóig zötykölődtünk, miközben a behavazott tájban és bóbiskoló gyerekeinkben gyönyörködtünk. A vár meglepően messze volt a megállótól, legalábbis felmálházva: Marci Anya hátán, nyuszis táska Marci hátán, szatyor Anya kezében, bőrönd Apánál, táska Apa kezében, Hédi saját lábán, hátán a macis táska. A vár érdekesebb volt, mind gondoltuk. Volt panoptikum: ki tudja miért, Hédinek a szörnyes jelenet tetszett, Marcinak persze a nyuszi.

177 életveszélyes lépcsőfokon (darabja vagy 20 cm) keresztül feljutottunk az egyik toronyba is. Minden pihenőnél új meglepetés várt ránk: kiállítás a középkori konyháról, gyögörű cserékpályha és a tetején a szép kilátás, legalábbis a hegyek irányába.

A másik torony pincéjében újabb kalandok: várostromot bemutató kiállítás volt. Hédit különösen az ellenség fogalma és a vár elfoglalása érdekelte. Marcit legfőképp minden.

A vonatállomásra kicsit korábban érkeztünk, így a Babóknak még volt idejük a váróteremben körbe-körbe futkosni, idegenekhez odamenni, a szemetessel kávégépest játszani – mindezt a szülők legmélyebb rosszallása közepette.

Elfárdva, de élményekkel gazdagon megrakodva tértünk haza. Bár tavaszolásra készültünk, a gyönyörű téli táj kárpótolt érte.