Nevelési regresszió

Hédi továbbra is egy tündéri szófogadó kislány. Jószívű, figyelmes, okos is és nem vagyok elvakult :) Szerintem a hisztijének a száma is szépen csökkent. Néhány apróság van, ami ki tudja zökkenteni a lelki egyensúlyából (pl. ha két csepp víz rácsöppen a ruhájára), de ha ezektől eltekintünk, egy kezesbárány. Nyilván igényli a törődést, figyelmet, szeretet, de szerintem a Dominak sokkal jobban ki van ürülve a szeretet ládája, ami a viselkedésén is meglátszik, irigy, mindenért hisztizik, és alig várja, hogy valaki megszeretgesse, befészkelhesse az ölünkbe magát stb. Sajnos Hédi egy-két butaságot el is tanult a Domitól pl. ha valamit követel, kiabál. De jó pajtások, és szerintem mind a kettőnek jó, hogy van egy állandó cimborája. Sokat huncutkodnak, mivel tökéletesen egy korosztály, nekik való játékokat tudnak együtt játszani, amit pl. még a Marci nem ért meg. Szóval jó, hogy most így együtt vannak. Napközbe szétválnak útjaik. Domi oviba, Hédi bölcsibe.

A bölcsinek látok egy-két előnyét a gyerekmegőrzésen kívül. Önállóságba nagyot fejlődött (pl. már becsatolja a szandiját), igaz ezt legtöbbször ott kamatoztatja, de már a tudat is sokat jelent, hogy tudom, képes rá. Bár otthon is egyedül eszik, vetkőzik, lerendezi a pisilét, kézmosást, persze csak akkor, ha éppen nagylány, sokszor még pici baba. Megtanult ollózni, amit addig itthon nem mertem a kezébe adni. Sajnos a kicsik számának növekedésével ezek az aktív foglalkozások lecsökkentek a bölcsibe. Viszont javuló tendenciát mutat az otthoni alkotó foglalkozások száma. Megismer sok másik gyereket, a játszótéren sose voltak állandó játszópajtásai. A bölcsibe Gabival, Ivettel nagyon jól elvannak. Nagyon várják reggel, és délután is elhangzik, hogy Hédi még maradj :)

Sajnos továbbra is nagy hátránya az alvás. Ez az amivel nem tudok dűlőre jutni. Itthon már nem aludt délutánonként a Hédi, de így legalább 8-kor ágyba volt este, átaludta az éjszakát és reggel is 7 körül kezdett csiripelni. A bölcsibe aludni kell délután. Elfogadtam. Hédi nehezebben és a módszer amivel elfogadtatták vele, nem volt túl gyerekbarát. Bőgették órákig, napokig, míg szegényem beadta a derekát, és aludt. A közel három hetes beszoktatásnak nagy értelme nem volt, az ottlétet hamar elfogadta. Voltak jobb reggelek, időszakok, amikor szívesen ment és voltak nehezebbek, amikor nagyon nem akart elengedni, de ez rövidebb beszoktatással is ilyen lett volna (szerintem). Időnként most is lázad, van nap, amikor végigfekszi az alvási időt, de nem alszik semmit. De legtöbbször azért nehezen, de elalszik. Viszont ha egyszer elalszik sokat szundikál (otthon is ez a tapasztalat). Mivel a bölcsibe minimum 3 óra az alvásra szánt idő, nagyon sok, így későbbi elalvásnál is, több mint két órát alszik. Ami neki nagyon sok. És a legrosszabb, hogy semmit se tudunk ellene tenni. Ez a szabály a bölcsibe, örülünk, hogy ott lehet, ezt meg le kell nyelni. Mert a többiek és a gondozók érdekét kell nézni, Hédi pedig hiába nagy, a piciket zavarná azzal, ha nem aludna, mert nyilván akkor ők se akarnának. Én pedig alvás előtt (max. 12) nem tudok ott lenni.

És amiért írom az egészet. Mert most telt be nálam a pohár, amit szegény Hédi kénytelen elviselni. Este f9-9 körül már ágyban vannak, velem. Ha Marci 4 után már nem alszik és általában nem szokott, hamar elalszik. Hédi viszont nem. És az utóbbi időbe f11-11 körül csukódnak le a szemei. És amin kiakadtam, hogy én rendszerint elalszok a nagy altatásba :) és mikor egy alvási periódus után felébredek még mindig azt látom, hogy Hédi nyitott szemmel fekszik, babrálja az alvó játékát és unatkozik. Ha mondom, hogy csukja le a szemét, egy pillanatra becsukja, majd ismét kinyitja és közli, hogy nem tudja csukva tartani, mert kinyílik. A végén már az agyam a plafonon van, és nem alszik, mert nem álmos, mert napközben sokat alszik, túl sokat. Egyik nap már annyira kiborultam, hogy fogtam és bezártam a szobájába, hogy aludjon, a Tibit is kizavartam és még a villanyt is lekapcsoltam. Persze visított, ahogy a torkán kifért. Pár perc után lenyugodtam, én is elkészültem alváshoz, és visszavittem magunkhoz. Ő pedig nagyon jó akart lenni és nem is kéretőzött a nagyágyba, hanem a kiságyba feküdt le. Marci még velünk alszik, Hédi pedig a szobánkba elhelyezett rácsos ágyba, mert nem szeret egyedül lenni, Domi pedig csak az apjával hajlandó aludni. Tibi már rég horkolt, amikor a Hédi még nyitott szemmel szenvedett. Végül bevezettem egy új szabályt, hogy a kiságyba csendbe játszhat az alvó játékaival, amíg el nem álmosodik, ami 11 óra tájba történt. Másnap szintén a kiságyba telepedett le, játszott. Marci altatása után lementem és mikor 10 körül felmentem, még mindig nem tudott aludni, unatkozott. Most ismét a nagyágyba kéri az altatást, és persze továbbra is én alszok el előbb. Tibi 11-f12 körül érkezik, hogy ébresszen, és ekkor kerül mindenki a helyére. Ha 11 előtt érkezik, gyakran Hédi tágra nyílt szemeivel találkozik, hiába fekszik egy helybe, a szemei nem csukódnak le. Megoldást nem látok, illetve csak azt, ha Hédi nincs elzavarva aludni. Nekem a Marcit muszáj elaltatnom, Tibi pedig Hédit nem akarja pesztrálni este 9 után, egyedül nincs el, max. ha mesét nézhetnem, de azt meg én nem szeretem. Hédi megszenvedi, hogy bölcsibe sokat alszik, itthon pedig szintén elvárjuk, hogy legyen átlagos gyerek, azaz aludjon legalább 9-10 órát éjszaka, mert szükségünk van ennyi időre.

A másik pedig ilyen nehéz dolog, ha fáradt, akkor jobb szolgálni a Hédi butaságait, különben önkívületi állapotba kerül, visít és addig nem nyugszik, míg nem teljesül. Így történt pl. a síelésnél. Túl voltunk az iváson, pisilésen (esti ceremónia), míg Hédi kitalálta, hogy éhes is. Nem akartam egy újabb napirendi pontot, így nem adtam be a derekam. Mikor már hosszasan visított, bár még reagált rám, a magyarázat, szép szó nem segített, beraktam a kiságyba, ha nem jó mellettem, akkor visítson ott, persze előtte megbeszéltem vele, de nem érdekelte. Szerencsére Marci többé-kevésbé immunis Hédi hangjára, így el tudott aludni. Hédi hosszas visítás után elaludt, büszke voltam magamra, hogy nem hagytam magam, és még el is aludt (meglepő volt, mert nem szokott ilyenkor kidőlni). No, de 1 óra elteltével, önkívületi állapotba ébredt. Hangunkra nem nyugodott meg, kivettem az ágyból, ölbe se nyugodott meg, papánál is csak visított, hogy ő éhes, de a kaját meg se látta, hideg víz nem segített, végül a bóbita és a tánc meg a hosszú visítás felébresztette, lecsillapította, de szegény olyan volt, mintha megőrült volna. Nem volt még magánál, nem reagált a külvilágra, nem fogott fel semmi ingert csak azt visította, amit alvás előtt, hogy ő éhes. Végül megevett egy péksütit, és visszamentünk aludni. Ezt is ő nyerte meg. És mikor ilyen állapotba kerül, nincs megoldás, amíg magához nem tér és meg nem kapja amit akar. Nem jó így látni Hédit, hallgatni még úgy se, így megelőzendő, jobb kiszolgálni. Ami persze meg hosszú távon nem jó :(

Bölcsődei farsang

  

A bölcsődei farsang ideje is elérkezett. A kis zebrával és a kis tigrissel érkeztünk. Apa is hazaért időbe, hogy részese legyen a családi délutánnak. Hédike, fekete kiscicánk nagy boldogan rohant hozzánk. Igazi házigazda módjára szolgálta ki a Marcit, és nagyon örült, hogy ott vagyunk. 

Minden gyerek nekiesett a sok finomságnak. Majszolták a szendvicset, pogácsát, sütiket. Egyszer csak Domi megjelent: Hédi, gyere gyorsan. Tudod mit találtam?! Cukrot :) Vitte a Hédit, és mutatta neki is a lelőhelyet. Valójában nem cukor volt, csak cukrozott extrudált kukorica, de ők mit sem törődtek vele. Folyamatosan jártak rá, hordták egymásnak. És védték is a kincseiket. A Hédi rászólt az egyik anyukára, hogy te abból ne egyél :) Otthon amilyen irigyek egymással, itt annyira összefogtak.

Kezdődött egy kis kreatív foglalkozás. Álarcot, kalapot, bohócot lehetett ragasztani, rajzolni csillámporos filccel stb. Hédi örömmel nekilátott az alkotásnak, segítséget nem igen igényelt. Domi pedig csak kedvetlenül ült az ölembe, és mondta, hogy én csináljam az álarcát. Aztán kérdésemre megadta a választ. Neki nincs kedve ragasztgatni, ő cukrot enne. 

Így került vissza a tányér mellé, míg ki nem ürült. Majd jött még egy utántöltés, aminek ismét nagyon örült. Marci is majszolt minden félét. Majd az elhullott, elhagyott, félrerakott hamikat próbálta megkaparintani, megenni. Élvezte a sok új játékot. Bár a nála kisebb kislánytól itt is elszedte, ami éppen megtetszett neki. A nagyok, miután elfogyott minden finomság, beindultak. Kezdődött azzal, hogy az egyik anyuka jött, hogy egy zebra ül a lombos fa jelű szekrénybe :) Egy párszor ki kellett őket hajtani. Majd fől-alá rohangásztak. 

Végül a csúszdánál telepedtek meg. Bölcsődei szabályokat áthágva, hason/játékokkal csúszkáltak. 

De Ica néni nagyon megengedő volt. Így persze a gyerekek is élvezték a nem mindennapi ottlétet, és nehezet tudtak elszakadni. Természetesen utolsók közt távoztunk.

Olvasás

Hédi már régóta érdeklődik a betűk iránt, megkülönbözteti őket a számoktól, egyéb alakzatoktól. Sokszor kéri, hogy rajzoljunk Hédi betűt, Marci betűt (szerintem bölcsibe tanították ezt az elnevezést).

Tegnap egy dalszövegen összevitatkozott a Hédi és a Domi. Hédi közölte a hangfalon lévő feliratra, hogy az ő verziója van odaírva. Domi erre dühösen letakarta a betűket, hogy nincs ott.

Sajnos írói véna hiányába nem sikerült visszaadnom, hogy milyen viccesek voltak, de remélem nekem még sokáig sikerül felelevenítenem az esetet :)

Kippkopp gyermekei

Ismét a Kolibri Színházban jártunk. Szívemhez oly közel eső mesét néztünk meg, a Kippkopp gyermekeit. Nagyon régóta el akartam jutni erre az előadásra, de meg kellett várni, míg a gyerekeink is elég nagyok lesznek hozzá, illetve a jegy beszerzése se egyszerű. Mivel kis befogadóképességű a színház (ez teszi olyan vonzóvá) már a jegyárusítás első napján el kell menni és gyorsan megvenni a jegyet, másnapra már elkel az összes... Ildi szerencsére mindent megtesz a gyereke kultúrprogramjáért, beszerezte a jegyeket.

Hédivel sokat olvastunk Kippkopp meséket, szerencsére vele is sikerült megszerettetnem, volt egy korszaka, amikor csak a "Kippkopp, hol vagy" könyv létezett számára. Mostanában inkább Boribon, Maszat és Bogyó és Babóca könyvek vannak a palettán. De mikor újra elővettem a Kippkopp könyveket, hogy készüljünk a darabra, örömmel nézegettük, olvasgattuk. Hédi még tisztán emlékezett rá, nem gondoltam, hogy még minden kis részletére emlékszik. Tudta a Kipikopik nevét, hogy kinek mi a feladata, ki veszik el, hogy virág megijed a denevértől... Sajnos ez az ominózus rész csak a nagyszülőknél van meg, de azért nem volt teljesen ismeretlen számára a történet, a szereplők még úgy se, úgyh. szerintem jobban bele tudta élni magát a darabba.

Sajnos a darabra nagy gyerekek is jöttek, akik ráadásul az első sorba telepedtek le, így az előadás közbe szegény gyermekeinknek még mozogni, helyezkedni, kifacsarodni is kellett, hogy lássák a darabot. A végére azért már elég jó helyre jutottak. Ettől függetlenül látszott, hogy élvezték az előadást, figyelik az eseményeket, és szívják magukba az információt.

Mikor megkezdődött a darab, meglepődtem a színészek számán :) Múltkor (Moha és Páfrány ea.) csak két színész szórakoztatott bennünket, most hirtelen a négy színész olyan soknak tűnt a kis színpadon. Főleg a bevonulásnál, ahogy a patakot játszották az előadás elején, énekeltek, és egy kék anyagot hullámoztattak a színpad szélén. Élethű volt a patak csobogása.

Ez sem a hagyományos bábjáték volt. A bábozók nem próbáltak elrejtőzni, hanem inkább ők is átvették az általuk játszott báb szerepét, így színészkedtek is pl. arcjátékkal. Egy testvérpáros játszotta a Kipikopikat. Tényleg ők is úgy hasonlítottak egymásra, mint a Kipikopik, csak a hajviseletük volt különböző. A másik két színész nyilván Kippkoppot és Tipptoppot játszotta. Illett hozzájuk a szerepük.

Ami még újdonság volt, hogy még egy ember tartozott a csapathoz, aki hangszereken játszott, így hangeffektusok is gazdagították az előadást. Pl. xilofon, furulya és ki tudja még mi hangzott fel, mivel a gyerekek mellé ült, teljesen beleolvadt a nézőközönségbe, egyáltalán nem vonta el a figyelmüket az előadásról, sokkal inkább csak segítette azt.

Más volt látni így a mesét, mint könyve olvasni. Ahol a mese fantáziát kívánt, itt a rendező fantáziája alapján jelent meg pl. Kipikopik kibújása a héjból. Néhol az én fejembe teljesen máshogy élt a történet, pedig végig a könyvet követték, csak ezek a hozzáadott információk más árnyalatot adtak neki. Pl. a reggeli kavarodás, vagy a gyerekek fegyelmezésének hiánya a nevek hiánya végett.

Egy picit kiegészítették a mesét, gondolom, hogy kitartson 50 percig pl. a kis sünivel, aki elveszett és Kippkoppék segítenek megkeresni a mamáját és ráébressze Tipptoppot a gyerekek hiányára.

"Erős a házunk, teli a kamránk"- mondja Kippkopp Tipptoppnak.
"De üres a karunk. Hiányzik innen .... egy gyerek!" - sóhajtja Tipptopp.

Ügyesen megoldották a technikai részét is darabnak pl. a kipikopik kibújásánál, észre se lehetett venni, hogy gyakorlatba nem a héjból bújtak ki a kipikopik. És a levélházikó is elég élethűre sikerült (bár az előadás előtt nyitott állapotába nem jöttünk rá, hogy mi is lesz az :)). Nagyon szép volt, amikor meggyújtották a végén benne a gyertyát, ezzel szimbolizálva a család összetartozását, harmóniáját.

Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, mi még biztos megyünk a másik Kippkopp darabra. Aki pedig nem tud eljutni rá, legalább olvasgassa a mesét :)

Nendaz-4 Vallées

Idén ismét lehetőségünk volt Apuékkal síelni menni. Pár héttel a telelés előtt Ildiék bejelentették, hogy mégse akarnak menni, azaz a Karcsi nem akar menni, és amúgy is csomagolni akarnak, kihagyják az utat. Nekem a lehető legrosszabb időpontra esett, amikor végre beindultak a munkák és az abszolutóriumot is el kéne intézni. Tibi nagyon akart menni. Béla szó nélkül elengedett, úgyh. sokat nem hezitáltunk(hattunk), utaztunk. Messzire nagyon. Svájc hazánktól egyik legtávolabb eső részére Nendaz-ba.Szombat hajnali indulás volt betervezve, de csak hajnali kelés lett belőle. A sok cuccot eltartott egy darabig, míg besuvasztották a kocsiba, de Hédi ágyán kívül semmi nem maradt otthon! A gyerekek is ügyesen felkeltek reggel. Bár jó lett volna, ha alszanak még kicsit. Mindketten derekasan viselték a hosszú utat, majdnem jobban, mint Bp.-Kanizsa távot. Marcika még szerencsére sokat szundikál a kocsiba.

Hédi itt is foggal-körömmel tiltakozott az alvás ellen. Hulla fáradt volt, még se volt hajlandó lehunyni picit a szemét, mert ő is tudta, hogy akkor elaludna. A kb. 12 órás útból, jó ha félórát aludt. Még én is többet aludtam, a páholyban utazókról nem is beszélve. Odafelé nézelődött, ismét bejött az alagútban eltűnős játék. Olyan furcsa, hogy ő már érti ezeket. Tehát tudja, hogy nem tűnik el az alagútba és látom, csak ez is a játék része. Így ő is mondta, hogy ő se lát minket, pedig pl. világos volt az alagútban... Ilyenkor mindig rádöbbenek, milyen nagy már és okos, mégis oly sokszor kis esetlen gyermek. Sok-sok óra után, azért csak előkerült a számítógép, Bogyóval és társaival. Azért a kimerültség, kanyar, és a nyalóka megtette a hatását, és szegény Hédóm kidobta a taccsot. Onnantól kezdve jött a nehezebb rész, végig hányingere volt, egyik kezemmel tarthattam a zacskót, másikkal meg a gépet, ha valamelyik picit is elcsúszott, bekapcsolt a sziréna. De odaértünk időre. Megkaptuk a szállást is.Idén nagyon komfortos helyre kerültünk, nemhiába Svájc.

Gyerekeknek volt bőven hely játszani, mosogatógéppel is el voltunk látva, így abból a mosogatás se volt probléma, a szobából pedig teljes panoráma nyílt a játszótérre, amiből következik, hogy nagyon közel voltunk hozzánk. Egyedül is könnyedén le tudtuk vinni gyerkőcöket.Hó akadt bőven, két nap még esett is, így nem volt gond a sípályákon se. Mondjuk a hóeséssel kicsit megjártuk.

Pont aznap vittük fel szegény gyerekeket a hegyre, amikor esett a hó, a hegycsúcson még a szél is fújt, így nem is élvezték annyira a fennlétet.

Pedig volt ismét havas körhinta, ahol egy gumikarikába (alja is van) kell ülni és körbe húzza a gyerekeket. Tavaly Hédi nagyon élvezte, csak elzavartak minket. Idén lehetőség volt körhintázni, de most meg a hóesés, vagy inkább szélfújás miatt hamar ki akartak szállni mind a ketten.

Volt futószalag is (tanulóknak), amit már jobban élveztek. De a hideg miatt itt se maradtunk sokáig.

A magaslati csúszda és hinta kipróbálása után, leereszkedtünk a hegyről, de itt meg Hédi füle fájdult meg a szintkülönbség miatt. Ráadásul rossz buszra szálltunk. Azaz tábla alapján jó buszra, csak éppen egy másik buszt helyettesített, amit a buszvezető elfelejtett közölni velünk. Így potyautaztunk 1 órát, amit a gyerekek már nehezen viseltek. Hédi megint rákezdett, hogy hánynia kell, Marci meg álmos volt, és ezért nem tűrte meg Hédit az ölembe, úgyh. tőlünk visszhangzott busz, de megérdemelték!Amúgy meglepően élvezték a havat, szánkózást mindketten. Szívesen gyalogoltak.

Hédi direkt kereste a mély havat, hogy süllyedjen el, essen-keljen, és kitartóan sétált benne.

Marci pedig a végére úgy belejött a hóban sétálásba, hogy a gyerek "szánkópályától" hazafelé tartó fél órás utat saját lábán tette meg, méghozzá úgy, hogy csak egyik kezét fogtam.

Közösen szánkóztak. Marci ült hátul, Hédi elől. Tibi felhúzta őket, elengedte, én pedig lent elkaptam a sebes járművet. Jó volt látni a mosolyt az arcukon, mikor siklottak lefelé.Hédi úgy készült, hogy síelni fog ő is, így első nap fel is háborodott, hogy mi az, hogy ő nem megy. Én három nap csúsztam, mindenki bevállalt egy gyerekfelvigyázós napot.

Életébe először Marcit is egész napra egyedül hagytam :( Bár első nap úgy terveztem, hogy csak délelőtt síelek, ott ragadtam a sípályán. Jó volt újra síelni. Sőt itt Svájcba vannak érdekes pályák is, amiken nem csak le kell jönni (piros, fekete pálya), hanem van kihívás. Ezek a jelölt, gondozatlan pályák. Első nap, mikor rátévedtünk, igen csak félve jöttünk le (majdnem oldalazva), mert kb. 80 %-os lejtő, ahol szűz hó van, néhány buckával kicsit rémisztően hatott. De milyen dolog már, hogy lefelé is felvonóba pihengetünk, így lejöttünk a pályán. Később rákaptunk az ízére, és direkt kipróbáltuk ezeket a pályákat. Így tévedtünk egy gyönyörű vízeséshez, így jutottam fel egy háztetőre és így síelhettünk olyan helyen, ahol 1,5 m-es részen eltakarították a havat (munkagépnek), ahol tudtál csúszni, melletted pedig 2-3 méteres hófal emelkedett. Szóval szebbnél szebb helyet láttunk. Nem csodálom, hogy a Svájciak imádják a vadsíelést. Amikor az ember fent van a hegy tetején és siklik lefelé, sajnálja csak, hogy nem jöhet ki a hegyekbe, amikor csak a kedve szottyan.

Sajnos a 6 nap hamar tovaszállt, így ismét beülhettünk az autóba, hogy hazafelé is megtegyük a hosszú utat. Ekkor a hóesés miatt vonattal tettük meg a Simplon-hágót. Sajnos itt közel 1,5 órát kellett várni, de legalább kipróbáltuk, milyen vonattal utazni autóban. Marci volt az érdeklődőbb, bár ő is inkább azt élvezte, hogy előre mehet a vezető ülésbe, és nyomkodhatta a gombokat, örömébe azt se tudta, hogy a sok gombból melyikhez nyúljon :D Hédi ez a dolog nem igen hatotta meg, hiszen rögtön az út elején bekapcsoltatta a meséket, és vég nélkül fogyasztottuk a Micimackót, Bogyó és Babócát, Mirr-Murrrt. De így egy nyekkenése nem volt az autózás alatt, csak ha éppen befejeződött a mese :) Kicsit aggódtam, hogy rákap a mesenézés ízére, de szerencsére megértette, hogy ilyen lehetőség csak az autóba akad, így otthon azóta se kérte, hogy rakjunk be ezt vagy azt, viszont a könyveit azóta is szorgalmasan hozza, hogy olvassuk el. A maratoni mesenézés nem okozott maradandó károsodást, illetve a maratoni nem alvás se, mert egy percet se aludt a kocsiba visszafelé, így én se :( Marcika is jól viselkedett. Ő hol aludt, hol a mesét nézte, hol nézelődött és picit játszott, már amennyire a körülmények engedték.Az út végén még betértünk a Fityei dédihez, mert apu még elhozta a nagy utánfutót az Ildiéknek, mert másnap megtörtént az idei év legnagyobb változását hozó eseménye, az Ildiék átköltöztek hozzánk. Kicsit ettünk, beszélgettünk, majd indultunk haza. Az a 15 perces út volt a legnehezebb az egész napba. Hédi a fáradtságtól teljesen önkívületi állapotba került, és csak visított, aki ismeri, tudja, hogy ez mindkét félnek totálisan kimerítő. Visít, se hal, se lát, sehogy se jó. Végül Kanizsán, az ölembe kipurcanva elaludt.