Mesefesztivál

Mesefesztiválra mentünk a Tétényi Művelődési Központba. Egyszer régen, nagyon régen, még Hédi baba korában jártunk errefelé. Halász Judit koncertre készültünk egy bababörze rendezvény keretében. Akkor csalódva távoztunk, mert a koncertre már nem volt jegy. Tapasztalatlanok voltunk, eszünkbe sem jutott, hogy előre kellene venni. Én olyan vagyok, mint az elefánt. Az ilyen rossz élményt egy életre megjegyzem, és bizony fejben tartom. De most valahogy nem ivódott belém, lehet, mert a börzén sikerült jó vételt csinálni?! De a lényeg, hogy Ildi emlékezett erre a napra, és felhívta a figyelmünket, hogy kellene jegy a bábelőadásokra. Felhívta a szervezőket, és bizony megtudtuk, hogy a délelőtti előadásra minden jegy elkelt, de a du. előadásra még van sok, mert az a nagyteremben lesz.

Így már délelőtt kilátogattunk a Művelődései Házba, hogy beszerezzük a jegyet és kipróbáljuk a népi játszóteret és az ugráló várat a kertben. Sajnos az idő nem volt túl kegyes hozzánk, és sikerült egy kicsit alul öltözködnünk. De ez valahogy a fiatalabb korosztályt nem zavarta.

Gyerek nem volt sok, talán pont a rossz időjárás miatt, de az ugráló várban a népsűrűség nagyobb volt a kelleténél. Hédi nagyon jó gyerek, nem tudom elégszer leírni, hihetetlen szabálykövető. És sajnos itt be kellett kiabálnom, hogy kövesse Domi példáját és lökje odébb, aki őt is odébb taszította, hogy elé tolakodjon. Nem hittem volna, hogy lökdösődésre fogom buzdítani a gyerekem, de ilyen esetben muszáj, hogy kiálljon magáért, mert különben kimarad a jóból. Azért Hédi inkább a szavakkal kelt versenybe, mert az egyik kislánnyal úgy akarták eldönteni ki mehet előbb, hogy melyikük idősebb (szerintem egy korúak lehettek). A kislány volt a leleményesebb, kis szócsata után faképnél hagyta a Hédit, besurrant a sor közepébe. Hédikém pedig továbbra is sokat várakozott a csúszáshoz.

Kicsit féltünk a népi játszótér elnevezéstől. Mert attól tartottunk, hogy kő, labda, patkódobálás lesz, gólyaláb és kugli gurítás. Persze ilyesmi is volt. 

 
De volt hordó lovaglás, 

kosár körhinta (sajnos most nem sikerültek olyan jó képek),

 

dió törő (lényege, hogy egy csőbe legurítunk egy golyót, és mikor kiesik, rá kell ütni egy klopfolóval), csúzlizás (lyukba betalálni vele a labdát), horgászás, 

béka reptetés (rá kellett ugrani a deszka egyik oldalára, a másikon meg elrepült a béka), babáknak kirakó (ahol a fejeket és az állatokat kellett húzkodni) és még sok más. 

Ezek között azért akadt sok érdekes játék kicsiknek és nagyoknak is. Sajnos pl. se nekem, se Tibinek nem sikerült rácsapni a golyóra, pedig próbálkoztunk egy darabig. Marci pedig a horgászásnál, inkább kézzel horgászott, de mint említettem, nem éppen verőfényes napsütésben.

Én sajnos sokáig nem tesztelhettem ügyességemet, mert Marcit sokkal jobban érdekelte a benti pici, baba játszóház, ahol jó nagy tumultus volt, csak ellentétben az ugrálóval, a kisebb korosztályból. Így meg kellett küzdeni a játékokért, és ismerve a kicsi fiam, egy kicsit féltem, baj lesz, ha valaki megpróbálja elvenni a játékát. De szerencsére mindenki megúszta ép bőrrel, Marci mindenféle támadás nélkül megvédte a kiválasztott játékokat. Sőt rengeteg ideig eljátszott néhány papírdoboz lifteztetésével.

Otthoni ebéd és szieszta után délután a Nefelejcs Bábszínház előadására indultunk. Most a Kippkopp és a kipikopik bábelőadást néztük meg tőlük. Kb. 1,5 éve már volt szerencsénk ehhez a társulathoz, így tudtuk mire számítsunk. Nem olyan színvonalas előadásra, mint mondjuk a Kolibri Színházban, ahol már láttuk a Kippkopp gyermekei c. előadást, de azért jó időtöltés a gyerekeknek. Ők még nem nézik ilyen kritikus szemmel a darabokat, át tudják magukat engedni egy kevésbé színvonalas, nem olyan profi előadásnak is. Arról nem beszélve, hogy Kippkoppból sosem elég. Marci már tapasztalt színházba járó, Blanka beavatása most történt meg. Kippkopp meséit pedig mindenki ismeri a családba. Így már nagyon vártuk, hogy elkezdődjön az előadás. Tibivel még kicsit tanakodtunk, hogy Marcira adjunk-e gumi bugyit, de mire döntésre jutottunk, besötétült minden. De Marci ügyes fiú volt, így szárazon maradtunk mind a ketten.

A mese egyébként két Marék Veronika könyvből állt össze: a Kippkopp gyerekei és a Kippkopp, hol vagy? című mesékből. A darab nagy részében a mesekönyveket követték, szinte szóról szóra. Hédi gyakran mondta is, hogy mi következik. Ahol a könyvben egy kis fantázia kellett, azt most kivitelezve láttuk pl. Tipptopp egy szálkát húzott ki a kisegér kezéből. Most nem volt olyan vicces szereplő se, mint a Marci és az Ezüstmackóba a hóember. Illetve egy kisegérrel próbálkoztak, de ő nem volt olyan meghatározó karakter. A fülbemászó énekek is elmaradtak. Úgy éreztem, hogy tömegesen adják elő a Marék Veronika meséit, és erre a darabra már nem jutott annyi idő, így nem lett annyira kidolgozott, ötletes. Inkább csak bábokkal eljátszották a könyvet. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ha sok időnk lenne (megvarrnánk a bábokat), vagy sok pénzünk (megvennénk), otthon hasonló módon mi is elbábozhatnánk a meséket. Mi is kívülről fújjuk Kippkopp történeteit. Sok hozzáadott érték pedig itt se volt. Hédi imádja, ha az állatai beszélgetnek (egyik szerepben ő, másikban valamelyik felnőtt áldozat), Marcit pedig újabban azzal lehet motiválni, hogy ha valamelyik kedvence beszél vele. Pl. Marcit hagy nézzem meg, milyen ügyesen fürdesz, vetkőzöl stb.. És ilyenkor megcsinálja. A kedvenc ezután megdicséri, és Marci nagyon büszke magára. Pedig tudja, hogy én beszélek a kedvenc nevében, mert figyel engem is. Szóval a gyerekek élvezték az előadást, Marci mindig kiabálta, éppen melyik szereplőt ismeri fel. Figyelt. Már csak a legvégén kezdett el ficánkolni, mikor ráunt a Kippkopp famíliára, és inkább új dolgokat ment volna felfedezni. Hiába Marci nem az a nyugton ülő típus, akit órákra leköt egy foglalatosság.

 
Az előadás után meg lehetett simogatni az egyik Kipikopit. Marci alaposan megtanulmányozta a báb működését is. Sőt még az előadó hölgy bevonta olyan kulisszatitkokba is, mint pl. hogyan lehet a bábu sapkáját ide-oda mozgatni, eltűntetni.

Délutánra még egy kis kinti játékot terveztünk, mivel a programfüzet alapján még lett volna rá 1 óránk. De sajnos már csomagolták a népi játékokat, gondolom a rossz idő miatt, pedig mi délutánra már jól beöltöztünk. Így a gyerekek csak pár percet élvezhettük az éppen még el nem pakolt játékokat.

Ennek ellenére tartalmasan telt a nap, örülök, hogy rábukkantunk erre a programra is.

Lilafüred

 

Lassan szokásunkká válik a családi tavaszolás, amiben azért jócskán benne van az is, hogy közeledik az üdülési csekkek/SZÉP kártya egyenleg felhasználásának határideje. Így december végén eldöntöttük, hogy idén Lillafüred lesz a célpont. Apa régóta szeretett volna ellátogatni a híres kastályszállóba, amire remek alkalom kínálkozott a SZÉP kártyán lévő összeg elköltési határidejének köszönhetően.

Így március 14-én felkerekedtünk és elindultunk Lillafüredre. Előző évben ilyen tájban csodás időnk volt, pulóverben is melegünk volt. Idén nem nézett ki ilyen szerencsésnek a helyzet. A meteorológia már egy héttel azelőtt jelezte, hogy téli időre számíthatunk, így hatalmas mennyiségű ruhával indultunk útnak: nagy bőrönd, hátizsák, szatyornyi élelem. Továbbá Hédi és Marci is annyi játékot hozhatott, amennyi a kis hátizsákjukba belefért. Marci Anya háti-hordozójában utazott, az ő hátán pedig a kis hátizsák volt. Összességében jól felmálházva indultunk útnak. Sajnos a “tavaszolás” előtt Hédi füle begyulladt, így már tudtuk, hogy a medencék élvezetéről le kell mondanunk. Ez is már-már szokásossá válik, mert tavaly ilyenkor Marci füle volt beteg.
Az utunk zökkenőmentes volt, időben érkeztünk az állomásra, és csak a bébiételes kanalak maradtak otthon. Érdekes, hogy egyetlen büfé sem akadt, ahol ezt pótolhattuk volna. De azért éhen senki nem maradt. A tömött vonat ellenére nem volt rázós utunk, Marci még kis barátot is szerzett. Meg a környező utasokkal is szépen elbeszélgetett. Utólag tudtuk meg, hogy milyen szerencsések voltunk, mert a havazás miatt a később induló vonatok már csak jelentős késéssel érkeztek meg, mi pedig még pontosak voltunk. Miskolcon villamosoztunk, majd buszoztunk, amikor elkezdett esni a hó, a kastélyhoz már gyönyörű hóesésben érkeztünk meg. Ilyen szép téli hangulatot még januárban is ritkán lehet látni.

Estére mindenki jól megéhezett és elfáradt, így már nagyon vártuk a beharangozott svédasztalos vacsorát. Volt minden, mi szem-szájnak ingere: sült húsok, tészták, zöldségek, gyümölcs, süti. A kisebbik terem-rész eldugott sarkában lévő asztalt szemeltük ki magunknak – aki volt már két ilyen kis gyerekkel étteremben, az sejtheti, hogy miért. A fáradtság még rátesz erre egy lapáttal. A két Babó egymást túllicitálva csinálja a rosszaságot. A kastélyról azt kell tudni, hogy a vendégek átlagéletkora nem éppen alacsony, és az első este rajtunk kívül csak egy kisgyerekes család volt. A mi két kis vihogó-rohangászó-színpadon ugráló csemeténk igazi különlegesség volt, nem mindig jó értelemben, kaptunk szúrós pillantást kirittyentett (értsd. pl. öltönyös) öregektől. Később egy középkorú házaspár – akik egyedül jöttek, mert a gyerekeik már huszonévesek – azt mondta, hogy ezek a szép helyzetek, és az a jó, hogy ilyenkor még a gyerekek mindig a szüleikkel szeretnének lenni. Megszívlelendő tanács, és valóban, a közös élmények megmaradnak. Már csak azt kell megtanulni, hogy az ember akkor is ezt lássa, amikor a csemeték felforgatnának mindent. Marci például fantasztikusan kíváncsi és ügyes. Nagyon hamar megtanulta, hogy hogyan használja a gyülölcslé-gépet, és a végén már másoknak is csapolt, ha megengedték neki. Szintén szuperül csinálta a székből asztalra vetődést és az almaleves pohár megkaparintását. Ugyanilyen ügyesnek bizonyult a tálalóasztal dekorációjának másodpercek alatti lebontásában is. A többi nap már egyszerűbb volt, a Babók is megszokták az új helyet, és már nem is voltak annyira fáradtak, no és a pincérek is megtanultak tálcával ugrálni. A reggeli nagyon érdekes volt, új dolgokat tanultunk a Babók ízléséről. Kiderült, hogy Marci a tojásrántottát a pépnél is jobban szereti. Először még megcsináltatta a pépet, de hozzá sem nyúlt. A többi nap már nem is kérte. Tojásrántottából viszont hatalmas mennyiséget belapátolt, még a virsli sem kellett neki, amit azért mindig begyűjtott, babának nevezett és úgy is rakosgatta. Hédi a mogyorókrémes croissant-ért volt oda, amiből kettőt is megevett. Nagy szó, mert egyébként kisegérnek megfelelő adagot eszik. Miután kiderült, hogy az asztalon lévő üvegben cukor van, természetesen bele kellett rakniuk a teába. A tea viszont nem fogyott.

A kastély gyönyörű szép volt, a hall és az étterem nagyon elegáns. A földszinten még egy kis játszószoba is helyet kapott a “Régi könyvtár” elnevezésű teremben. Ez lett a gyerekek egyik kedvenc helye a kastélyban. Pedig nem sok játék volt, és azok is elég amortizáltak. Marci rögtön felpattant a kis kotrógépre, Hédi pedig a Duplozásba merült bele. Ha rajtuk múlik, a következő napokat ott töltöttük volna. A játszószoba később is kellemesen üres volt, csak 1-1 másik család vette birtokba. Egy viháncolós vacsora utáni pihenés képpen vonultunk le a játszószobába, ahol a gyerekek élvezték, hogy végre szülői rosszallás nélkül ugrándozhattak és játszhattak. A szobából kilépve a kastély egyik idősebb alkalmazottja kérdezte, hogy jót játszottak-e a gyerekek. Persze, jól kitombolták magukat – hangzott a válasz. Hogyan kérem??? Ja, persze, a kastélyban nem szokták a gyerekek jelenlétét (bár gyerekbarát szállódaként hirdetik). Azért becsületükre váljon, hogy egyetlen szót sem szóltak ahhoz, hogy Marci és Hédi körbe-körbe kergették egymást a hallban, Marci leette a szép ülőgarnitúrát bébiétellel.

Mivel félpanziós ellátás volt a szálláson, a szülők az otthonról hozott elemózsiát, a gyerekek pedig a mindig szívesen fogyasztott bébiételt ebédelték. Itt történt a “híres” eset, hogy Marci leette a kastély aulájának szépen kárpitozott bútorát. Van ez így. ha igyekszik is a gyerek, akkor sem sikerül mindig a szájában tartani a falatot. Hát még ha ennyi érdekesség veszi őt körül.

Idáig kevés szó esett a gyönyörű időről. Már az első nap szállingózni kezdett a hó, a többi nap viszont olyan szép fehér paplan borította a tájat, hogy már-már karácsonyi hangulatunk témadt – március közepén. Lehet, hogy Hédi megérzett valamit, mert még otthon karácsonyi mesekönyvet pakoltatott el magának. Másap szánkóval indultunk felfedező útra, amit a kastélyból tudtunk kölcsönkérni. Úticélunk a Szeleta barlang volt, ami kirándulóidőben könnyen elérhető távolságban van. De nem ilyenkor... a lapos úton a gyerekek a szánkón, Anya-ló és Apa-ló pedig igába fogva, úgyhogy gyorsan haladunk. A kis kaptató elején leraktuk a szánkót, és lévén a gyerekek combig merültek volna a hóban, Marci Anya hátán, Hédi pedig Apa kezében utazott tovább. Meglepő, hogy ilyen körülmények között milyen nehéz a kis séta is, egy jó órányi talpalással nem jutottunk a barlanghoz. Viszont a táj gyönyörű volt: a fákat beborító hótakaró, a mindenfelé elterülő fehérség és az érintetlen erdő megnyugtató varázsa. Az idilli hangulat mellé azért oda kell képzelni a “Mikor érünk már oda?”, “Milyen messze vagyunk még?” és hasonló kérdéseket. Hédi végül így összegezte a kis túrát: “Apa, ide soha többet ne jöjjünk vissza.”. Azért mi még reménykedünk, hogy egyszer egy szép időben feljutunk a Szeleta-barlanghoz. Viszont volt azért, ami Hédinek is nagyon tetszett: a jégcsapok. Meg kell hagyni, gyönyörű példányokkal találkoztunk, és Hédi el is kérte a legszebb darabokat. És persze emlékezett e Kisvakond és a hóemeber című rajzfilmre, ahol a kis barátok fagyi gyanánt elfogyasztják a jégcsapokat. Antibiotikum kúra ide vagy oda, szülői intelem se sokat ért, úgyhogy a jégcsapból azért csak fogyott. Hédi szerint nagyon finom íze volt. Viszont ilyenkor derül ki, hogy nem lehet elég a kesztyű... főleg Marcinál nem, akinek csak vékonyabb cérnakesztűi voltak. Ezek nem sokáig bírták az olvadó jégcsapokat, hamar átáztak. Kissé átfagyva, de azért élményekkel megrakodva tértünk vissza a szállásunkra.

Következő célunk a Szent István barlang meglátogatása volt. Az odavezető -amúgy aszfalt- út is inkább akadálypálya volt ebben az időben, de ehhez a barlanghoz azért csak odaértünk. Útközben Hédi hódolhatott a jégcsapgyűjtő szenvedélyének, azaz a barlanghoz jól felpakolva jutottunk el. De itt ért minket a csalódás: az időjárásra való tekintettel a barlang aznap nem nyitott ki (barlangba, mit zavar a hóesés?). Pedig rajtunk kívül még sokan pályáztak a bejutásra. Így kissé csalódottan kullogtunk vissza a szállásra.

Ebéd után rövid alvás következett, majd utána a vízesés megtekintése. Jó sok hó esett korábban is, így a vízesés teljes pompájában megtekinthető volt. Azaz megteinthető lett volna... mert arról sehol egy szót sem írtak, hogy most a palota függőkertjét felújítják, és a vízesést csak felülről lehet megtekinteni. Azaz sehogy, mert onnan nem látszik. Ekkorra már Tibi is úgy érezte, hogy szabályok ide, szabályok oda, lemegyünk a vízeséséhez. Valamit már látni akartunk. A turisták által kitaposott úton kényelmesen eljutottunk a vízeséshez. Gyönyörő látvány volt, a gyerekeknek is nagyon tetszett. Az még inkább, hogy hógolyókat lehetett dobálni a zubogó mélységbe. Erről a szórakozásról nehezen mondtak le, de azért kis várakozással sikerült továbbindulni. Az Anna-barlang felé újabb akadály állta az utunkat, de kis kúszással ezt is tökéletesen vettük, valahogy úgy, ahogy az alábbi képen látható.

A zárt barlang előtt fotózkodás, majd a vízesés megtekintése lentről. Innen is majdnem olyan pazar látvány tárult elénk, mint az előbb, és természetesen innen is lehetett hógolyókat dobálni. Végül nem maradt más hátra, mint Lillafüred házacskáinak megtekintése, ami hóval befedve hihetetlenül hangulatos volt.

Este még felmásztunk a kastály tornyába és megcsodáltuk a szép panorámát. A Babók kicsit félve mentek a csigalépcsőn, de csak addig, amíg fel nem fedezték, hogy minden szinten meg lehet nyomni a lámpakapcsolót. A körpanoráma nagyon szép volt, ilyen szép havas táj még januárban is ritkaság.

Mint kiderült a nászutasoknak tartják fenn a toronysszobákat. Hát igen... a hegy rossz oldalára mentünk anno, mert a szarvaskői nem volt egy nagy szám. Ide viszont még lehet, hogy visszajövünk.

Mint kiderült, jól tettük, hogy aznap mentünk fel a toronyba. Másnap volt kastálytúra, ahol bemutatták a patinás épületet. Azaz csak ígérték. Láttuk az éttermet (amit egyébként is) meg a kocsmát (azért az üvegablakok szépek voltak), utána megnéztük a kastély borkóstoló pincéjét. Vezetőnk szerint az gyakran denevérek otthona, de most egy darab sem volt. Pedig a gyerkőknek tetszett volna. Utána fel a toronyba, közben még megálltunk egy kiállításnál. Az sem volt egy nagy szám.

A vacsora sokkal könnyebben telt, mint az első este: mindenki kellemesen elfáradt, úgyhogy két etetés között még a kinti hóesésre is tudtunk egy-egy pillantást vetni. Na meg az élő zene, az nagyon tetszett a gyerekeknek, innen kezdve normalizálódott az étkezésünk. Este eldőltünk, mint a zsák... pedig ekkor még nem is tudtunk a másnapi túráról.

Merthogy másnap meglátogattuk a Szent István barlangot (most nem volt akadály a nyitáshoz a szakadó hóesés). A szükséges látogatószám nem volt meg, de a gyerekekre való tekinttel ezt nem vették olyan szigorúan, és megmutatták nekünk a barlangot. De előtte még cicázás volt az üdvözlőbizottság szerepében tetszelgő fekete kandúr személyében. A barlang bejárata ugyan befagyott, de együttes erővel azért sikerült úrrá lenni a problémán. Amennyire várták a barlangot a Babók, annyira elunták a felénél, de azért élényekkel megrakva tértünk vissza a felszínre. Az elején a kutyalyuk: az a lyuk, ahol a barlang felfedezéséhez vezető kutyus beesett teljesen lenyűgözte őket. Marci végig azt kérdezte, hogy hol a kutyus. A mesecseppkövek is tetszettek Nekik, a végén pedig mindkét kis pacsirta bemutatta az énektudását a jó akkusztikájú teremben. Tapsot is kaptak mindketten.

A barlang után kisvasutazás következett. Nagy tömegben, lassú zötykölődéssel elmentünk a végállomásig, majd utána félig üres vonattal a tájat csodálva visszamentünk az Őskohóig.

A hótól az oszlopról leszakadt vezetéket a masiniszta gyakorlott mozdulattal hajította át a vonat fölött. A vonatban fetüzelésű kályha biztosította a kellemes meleget és a hangulatot, jól éreztük magunkat. A megállótól persze hogy felmásztunk megnézni az ipari műremeket. A nyomokból (pontosabban azok hiányából) ítélve aznap mi lehettünk az elsők. Itt Hédinek néhol derékig ért a hó, így ő Apa kezében, Marci pedig Anya hátán utazott, ez a túra végéig nem változott érdemben. A Babók legnagyobb örömére az őskohónál méretes jégcsapokat fedeztünk fel, amit rögtön birtokba is vettek.

A kohó ilyenkor nem túl látványos, és sajnos a kültéri múzeum is zárva volt, Anya legnagyobb bánatára. Így elindultunk visszafelé. Csodálatosan szép volt az erdő, az út mellett pedig forrásokat fedeztünk fel. Az út elejét mindenki élvezte, de a végén eléggé átfagyva értünk a szállásra. Közben csodálatos fényképek készültek. Visszagondolva talán ez az első közös túránk, amit négyesben tettünk meg. A kalauz javaslatára (és a csoportokat követve) a kisvasút vonalán mentünk végig. A vonatka megendedett legnagyobb sebessége 20 km, de ilyenkor még lassabbn megy. Szóval amikor jött a szembenhaladó vonat, egyszerűen félrálltunk. Az út persze koránt sem volt olyan sima... Időnként a kisvasút hídján kellett áthaladni, ami talpfákból volt építve. Itt a Babók persze a szülőkön utaztak.

A vége volt a legjobb: az alagúton való áthaladás. Minden csoport arrament, és tulajdonképpen az volt a megszokott útvonal ilyenkor. Úgyhogy mi is áthaladtunk. Apa berzenkedett, hogy azért mégiscsak.... Anya szokásosan: mit aggodalmaskodsz már megint, amikor megszólalt a vonatkürt. Jól megijedtünk, villámgyorsan átszaladtunk az alagúton. Persze a vonat vagy 5 perccel később érkezett csak, és számított a turistákra.

Mivel Hédi füle már napok óta rendben volt, és megígérte, hogy a fejét nem rakja a vízbe, felfedeztük a kastély wellness részlegét. Volt élménymedence, meleg pezsgőfürdő, hideg taposófürdő (kellemesen váltogatva az előző kettőt), úszómedence és sószoba is. Kellemesen elfáradva jólesett mindenkinek egy kis lazítás. Marci a melegvizes medencét szerette nagyon, de Hédi szívesen lubickolt Apával a hűvösebb úszómedencében is.

Másnap eljött a hazautazás ideje. Szuper szolgáltatás, hogy nem kellett fizetni azért, hogy délután 2-ig maradhassunk, így élvezhettük a lubickolást. Azt azért hozzá kell tenni, hogy az árba bele kellett férnie ennek is. Meg azt se felejtsük, hogy a gyerekmedence “csendes wellnessnek” volt kinevezve, ami annyit jelent, hogy a 14 éven aluliak csak reggel 9-től délután 5-ig használhatják...

A kis vonattal indultunk hazafelé, de előtte még megnéztük az erdészeti kiállítást. Volt itt nagy vonat (Marci kedvence), kézbevehető tárgyak, ősember.

A vonattal egészen a Diósgyőri vár megállóig zötykölődtünk, miközben a behavazott tájban és bóbiskoló gyerekeinkben gyönyörködtünk. A vár meglepően messze volt a megállótól, legalábbis felmálházva: Marci Anya hátán, nyuszis táska Marci hátán, szatyor Anya kezében, bőrönd Apánál, táska Apa kezében, Hédi saját lábán, hátán a macis táska. A vár érdekesebb volt, mind gondoltuk. Volt panoptikum: ki tudja miért, Hédinek a szörnyes jelenet tetszett, Marcinak persze a nyuszi.

177 életveszélyes lépcsőfokon (darabja vagy 20 cm) keresztül feljutottunk az egyik toronyba is. Minden pihenőnél új meglepetés várt ránk: kiállítás a középkori konyháról, gyögörű cserékpályha és a tetején a szép kilátás, legalábbis a hegyek irányába.

A másik torony pincéjében újabb kalandok: várostromot bemutató kiállítás volt. Hédit különösen az ellenség fogalma és a vár elfoglalása érdekelte. Marcit legfőképp minden.

A vonatállomásra kicsit korábban érkeztünk, így a Babóknak még volt idejük a váróteremben körbe-körbe futkosni, idegenekhez odamenni, a szemetessel kávégépest játszani – mindezt a szülők legmélyebb rosszallása közepette.

Elfárdva, de élményekkel gazdagon megrakodva tértünk haza. Bár tavaszolásra készültünk, a gyönyörű téli táj kárpótolt érte.

Karácsonyi mosolyalbum

Idén is, bár nagyon az év végén, de eljutottunk Aradi Péterhez, akit lassan családi fotósunknak nevezhetünk, mert ez volt a harmadik alkalom, hogy meglátogattuk. Így idén is születtek jobbnál jobb képek a gyerekekről, sok-sok családi képpel, ami nálunk mindig hiánycikk. Gondba vagyunk, mikor kérnek tőlünk családi fotót, mert leginkább csonka családi képeink vannak, vagy apás vagy anyás. A fotók témája mi más lenne, mint a karácsony, így néhány nappal karácsony előtt. De ez az ünnep tette számunkra is sürgetővé az elmenetelt, hogy legalább ezekből a képekből összeálljon a karácsonyi ajándéknak szánt fotókönyv. Hát igen esik a színvonal:( Jövőre majd jobban kiállok az igazamért, és nem engedem el Tibit ilyen hosszú útra, legalábbis elkészült mosolyalbum nélkül biztosan nem:)

És íme az idei képek:

Ősz búcsúztató, tél köszöntő

Idén talán még nem is igazán töltöttem föl Hédi szavalását, éneklését. Azt hiszem Hédi 2-3 évesen elérte az én repertoáromat. Az agya, mint a szivacs, mindent megjegyez. Sajnos a bölcsi se tudott ilyen szempontból túl sok újat adni, talán 1-2 mondókát tanult ott. Hiába, Hédinek már kevés volt a bölcsőde. Emlékszem, mikor Anyák napja környékén Ica néni dicsérte, hogy milyen jól megtanulta az Orgona ágát, amire csak annyit tudtam mondani, hogy egy éve már megsiratta vele az egyik dédijét. Nos, az oviba is lehetne hiányosságokat keresni és találni, de egy szempontból biztos, hogy nagyon jó. Minden héten tanulnak a gyerkőcök valami új hosszabb-rövidebb versecskét. Hédi pedig vevő rájuk, és otthon kis noszogatás után szívesen szavalja őket. Most két verssel készültem. És ha továbbra is így marad, és a tervem is beválik, gyakran teszek fel ismert és kevésbé ismert versikéket Hédi előadásában. Én szívesen hallgatom őket, nem tudok betelni velük :)

Csoóri Sándor: Dióbél bácsi



Csanádi Imre: Levélsöprő

Marcika neve napja

Marci születésnapja egy kicsit el lett mismásolva. Nem elfelejtettük, ez így nem lenne igaz, mert a kutyusos tortáját már hetekkel korábban megrendeltük. De valahogy az igazi születésnapi hangulat elmaradt. Akkor ajándékot is csak a mamától kapott. A gyertyafújás se volt kizárólag az ő kiváltsága. Nálunk ha torta van, mind a négy gyerek fújkod, nyomul, akar. Szegény Marci születésnapja sose kapja meg a valójában megérdemelt figyelmet. Tavaly a Tibi távolléte, most meg nem is tudom mi volt az oka. Talán az, hogy már mindenki velünk lakik (aktuális létszám akkor 11-12 fő körül mozgott). Tehát az se volt rendkívüli, hogy sokan álljuk körül az asztalt. Ajándéknak meg semmi ötletem nem jutott eszembe, és egy kicsit az az érzésem volt, hogy hiába vennék bármit, igazi örömöt nem tudok kiváltani vele. Ezeknek a gyerekeknek már mindene megvan. Elnyom minket a sok játék. A kizárólagos figyelemnek biztos örült volna, de azt pedig kivitelezni lehetetlenség a jelen helyzetben. Ez az oka annak is, hogy idén megint elmaradt a születésnapos beírás.

Igazából most egy másik napról akarok írni, méghozzá a névnapjáról. Most se készültem jobban, mint a születésnapjakor. Sőt, nem hiszem, hogy a névnap olyan nagy figyelmet érdemel. Mégis úgy érzem egy kicsit kárpótoltam, ami akkor kimaradt.

Reggel Ildi jóvoltából színházba mentünk. Csinosan felöltözve indultunk útnak a József Attila Színházba, hogy megnézzük az Óz, a csodák csodája meséjét. Gyerekkorom egyik kedvence, a betétdala pedig még ma is a telefonomon csörög. A gyerekekkel napokig beszéltünk a történetről, szereplőkről, hogy értsenek belőle valamit.  Hogy Dorotthy-t (színházba Dorka volt) felkapja a forgószél, és haza szeretne menni. Közbe találkozik a madárijesztővel, akinek nincs esze, a bádogemberrel, akinek nincs szíve, és az oroszlánnal, aki gyáva. És majd a nagy Óz, a varázsló, aki valójában csak egy ember, segít nekik, hogy teljesítse kívánságuk. És lesznek bent jó és rossz boszorkányok is. Szóval ennyi háttértudással indultunk útnak.

Sajnos a darab kivitelezése elég gyenge volt. A zenés rész, éneklés magnóról ment, nagyon zavaró volt. Nem énekelték a Somewhere over the rainbow-t, csak a tanárnő dúdolt belőle néhány mp.-t. Hosszú volt a szülinapi készülődés, rövid volt az álom. Mindenkivel csak találkozott, elmondták a baját, aztán mentek tovább. Énekeltek egy számot, minden találkozásnál, módosítva az aktuális szereplőre. Mint már említettem a zenés rész iszonyú volt. A boszi szerintem nem volt olyan boszis. Szomszéd gonosz néni jobban meg volt csinálva. Ami jó volt, hogy már elfeledett részleteket felelevenítettem. Már nem emlékeztem, például arra se, hogy az álomba a szereplő alakok, a családtagok, ismerősök voltak. Meg, hogyan győzi le a gonosz boszikat Dorotthy. Szóval ismét el fogom olvasni a könyvet felnőtt létemre:D  Az előadás csúszott, a kezdési idő után egy negyed órával engedték be a tömeget a terembe, ami egy gyerekelőadásnál szerintem gáz. Már a várakozásba kifárad a gyerek. 2. sorba ültünk (ez nem az ő hibájuk) túlságosan elől, de végülis Hédit feltérdeltettem, Marcit meg a hasamra ültettem. A gyerekek nyilván a sztorit nem értették, csak részletek maradtak meg bennük. Meg mindig kellett mondani, ki kicsoda:) De szerintem nekik ez az egész színházi helyzet nagy élmény, így nem zavarta őket az a sok negatívum, ami engem igen. Érdeklődve figyelték, ki mit csinál, mit mond, mi történik. Néha pedig kérdeztek. Marci is nagyon jól bírta, neki a zene is tetszett, mozgott rá. Az utolsó 5 percbe kezdett el mocorogni. Szóval nem mondom, hogy nem érte meg elmenni, mert a gyerekek egy nagy élménnyel gazdagodtak, de az biztos, hogy nagyságrendekkel jobb volt a Vackor. Azt mindenkinek ajánlom, ezt nem. Szerintem létezik jobb feldolgozása is az Óznak. Az előadás végén Hédi nagyon szomorú volt, mert ő oda akarta adni Dorotthynak a szétrágott szívószálát, és hogy miért nem várta meg, miért nem kellett neki... Azért utána mindenkinek mesélte, hogy mit, kit látott:)

A hazaúton mi is eljátszottuk a Anna, Peti, Gergőből ismert történetet, majdnem elhagytuk Marci Csuszi Nyusziját, de a metróból egy kedves fickó utánunk hozta:) Még jó, hogy észrevette. Nem is tudom mi lett volna, ha elveszik. A villamoson Marci el is szundikált a hátamon. Így a délután nem telt dörrenésmentesen, mert se a Marci, se a Hédi nem akart aludni, pedig mindkettőjükre ráfért volna.

Marci pedig részletekbe megkapta az ajándékait. Nem volt össznépi átadás. De most annyira sikerült eltalálni, mi a fiúcska szíve vágya. Megkapta a duplo rendőrséget. (Még a régi ebayen vásárolt kupacból.) Az ötlet onnan jött, hogy Domi a hosszú Kanizsai nyaralásáról egy szirénázó rendőrautóval tért haza, amihez senkit nem engedett közel. Persze mindenki vágyott rá, hogy kipróbálja, de Domi nagyon őrizte, dugdosta, hogy ne nyúljon hozzá senki más, mert ő kapta és új. Így Marci megkapta a Duplo autót, ami bár használt, de még szirénázik és világít, és bár ugyanolyan, mint a Duplo mentőautó, őt nem zavarja. Egész este azt hajtogatta, hogy enyém, én kaptam, nem a Hédi (itt szerepelhet más név is) és fülig ért a szája. Tologatta, pakolta, hordozta. Büszke volt, boldog, hogy ez csak az övé. Még ma is vigyáz rá, és mondja, hogy ninokám:) Sokat játszik vele, bár már nem hurcolja mindenhova és a telefon is elveszett valahol belőle. De örült neki, és most is meg van becsülve, ami nagy szó ennyi játék mellett. A polcon alszik mindig mellettünk. 

Hédi volt egyedül szomorú, mert neki nincs rendőrautója, így szegényem a mentő autóval és a dutyival vigasztalódott. Neki is nagy vágya egy sziréna hozzá. Sajnáltam, de megbeszéltük (egyoldali beszélgetés), hogy ő egy rózsaszín repülőt kért, amit a Jézuska biztosan megszerez. Domi pedig azóta átadja másnak is az autóját!!!

De a lényeg, Marcinál telibe talált az ajándék. És ez olyan jó:)