Fogorvosnál

Úgy érzem, illik megemlékeznem Hédi fogairól. Már Japánban észrevettem, hogy megkezdődött valami. Az egyik fogmosás alkalmával feltűnt, hogy nagyon furcsán áll a foga. Jobban megnézve pedig kiderült bizony mozog. Nem ért váratlanul az eset, mert az egyik ovistársa is elkezdte hullatni a fogait. Örültünk neki és vártuk a további fejleményeket.

Igen ám, de már majd 1 hónap eltelt, de az a fogacska csak nem akart kihullani, viszont a végleges foga már félig kibújt párhuzamosan vele. Így hosszas bizonytalanság után eljutottunk egy fogorvos nénihez, aki megszabadította Hédit az első tejfogától. Hédi örült, mert említettem neki, ha nem lesz kihúzva, csálén fog állni a foga. A hiúság pedig felülkerekedett a félelmein. Bártan viselte az egészet, egy könnycsepp nélkül. Mondjuk, utána csak húzott el onnan és el nem engedte a kezem. A fogtündéres mese elmaradt. Viszont a becses kincset őrizgetjük.

És hogy aktuális legyen a történet. Tegnap ismét a fogorvosnál jártunk, hogy a következő tejfogtól is megszabadítsa Héduskát. Ismét egy félig kibújt fog előtt egy mozgó tejfoggal. Sejthető volt már az előző fogászati látogatás alkalmával. Nem tudom, miért nem szabadította meg a másik tejfogtól is Hédit (akkor is mozgott picit és lehetett látni az új fog hegyét). Most már nem mentünk olyan bátran a fogászatra, sőt a bemenetelért se kapkodott. De bátor lány volt, nem sírt. Viszont nagyon vérzett neki a fogínye, ami tejfognál nem szokott, így kérdezte a fogorvos nincs-e valami baja. Lehet mégiscsak örökölt a VII-es faktor hiányt. Kedden újabb vérvétel emiatt. Szegény lány sokat visel mostanában.

Ezen kívül még két bújó foga van hátul, ahol szerencsére nincs tejfog, így talán egy kicsit regenerálódhat Hédi, mert abban biztos vagyok, hogy fogunk még visszamenni (remélem még nem 18-19 szer).

Annyi előnye van a ragaszkodó tejfogaknak, hogy Hédi nem áll be a fogatlanok sorába, alig látszik a változás rajta.

Az óvoda pszichológus iskolaérettségről szóló előadása során azt mondta, hogy a fogváltás az idegrendszeri fejlettség jele. Újabb bizonyíték, hogy Hédi fejlett, okos lány:)

Kalandos hazaút

Kalandos hazaútunk volt. A néhány órás alvás után még az utolsó köröket futottuk a lakásban, hogy leellenőrizzük, minden a helyén van-e, mit tudunk még bepréselni a tetemes számú bőröndbe, és mi az, amitől végleg meg kell válni. Hajnali 5-re jött a taxi. A sofőr első meglepettség (Ez mind jön? - kérdezte) után viszonylag zökkenőmentesen bepréselte a több, mint száz kg cuccot a taxiba. Szakadó eső megfelelően megadta a búcsú hangulatát. Mondjuk nem éreztem nagyobb szomorúságot, hogy haza kell mennem, ez az 5 hét elég volt Japánból. Jó volt megismerni az országot, de itt élni nem tudnék.

A taxi Yokohama állomáson kirakott minket. Innen a legmodernebb vonattal terveztünk eljutni a repülőtérre. Hogy ne legyen hiányérzetünk, rohantunk a vágányokhoz. Én 3 „kisebb” bőrönddel és két hátizsákkal szerencsétlenkedtem, Tibi pedig 2 hajókofferrel + 1 hátizsák. Ekkor szidtam igazán a japán modernizációt, azaz a vakvezető csíkot. Azokon, lehetetlen áthúzni a bőröndöt. A vágányokhoz természetesen időben érkeztünk. Aztán vártunk, vártunk, de csak nem írták ki a reptérre menő vonatot. Már elmúlt az indulás ideje, semmi. Valamit mondtak be a bemondón, de persze japánul. Végül előkerült egy vasúti alkalmazott, akitől megtudtuk, hogy ma, azaz a repülésünk napján az időjárás miatt már nem megy vonat a reptérre. Szuper. Mit tegyünk?! Taxi: annyi pénzünk nincs, hogy azzal kijussunk a reptérre. Maradt a reptéri busz, ami 2 órás utazás. Újabb rohanás. Kétségbeesés, idegeskedés, hogy jutunk mi haza… Igyekezzetek már, segíthetnél bla-bla. Végül elértük a buszt. A bőröndünk is befért. A reptéri dugó és a újabb idegeskedés ellenére még pont, időben beestünk a reptérre. Mikor megláttuk a Lufthansa járatokhoz kanyargó sort, megint elbizonytalanodtunk. De mikor a Tibi megnézte a kijelzőt ott a 9:45-ös indulási idő helyett 17:30-as indulás szerepelt. 

Azt tudtuk, hogy közeledik a tájfun és azt is, hogy már biztos végigsöpör Tokión, de bíztunk benne, hogy még előtte felszáll a gép. Sokat kellett várni, míg sorra kerültünk. Mondjuk velünk is kb. 1,5 órát foglalkozott a hölgyike, amíg át sikerült foglalni a gépeket. Választhattunk, ott maradunk Tokióban még 1 napot, vagy elrepülünk aznap, de a Frankfurti szállás bizonytalan. Úgy gondoltam, Frankfurt már közelebb van a pihe-puha ágyikómhoz. Így vártuk, hogy eljöjjön a délután 5. 

(origami kiállítás, bolt)

Megreggeliztünk, boltokat néztünk, bébi játszón voltunk. Lassan, de csak eltelt az idő. Az utolsó egy órában már úgy éreztük, nincs is mindenre időnk. Méltó engesztelésként beszereztünk egy új fényképezőgépet. A mostaninak egy újabb típusát. 

Aztán Tibi Hédivel a leányzó kérésére beült a gyerekekkel sushit enni. Végül csak ő ette, nem nyert hangszórót. Kiderült, hogy Hédi a futószalagos sushi étteremre volt kíváncsi. Ez pedig nem olyan volt. A halak országában a halkedvelő gyerekeim nem voltak hajlandóak halat enni.

Nagyon büszkék lehetünk a gyerekekre, mert tényleg a kb. 5-6 óra alvás ellenére nagyon jól bírták a kiképzést. Marci már a beszálló kapunál dőlt ki. A japán szervezés újabb fekete foltja, nem volt busz, ami elvigye a népet a repülőhöz, így újabb fél óra késést szedtünk össze. A várakozás alatt, a gyerekek még összeszedték az utolsó japán szuveníreket. Jópár várakozó utastól origami madarat kaptak. Hédinek még szívecskét is készítettek „so cute” és „love” felirattal. De már fáradt volt hozzá, hogy igazán örüljön. De egyszer neki sikerült rabul ejtenie a japánok szívét.

A repülőn egy sorba ültünk, egymás mellett, ráadásul a sor legelején, ahol nagy lábtér van. Sokkal jobb hely, mint ami eredetileg jutott volna. Így Marci a földön durmolhatott, Hédi pedig a két felszabadult ülésen dőlt el. Nem volt velük gond az út alatt. Szinte végig aludták. Még a tabra se igen volt szükség, ami zárójelbe elég lestrapált volt. Ezen az úton már gyerek menüt kaptak. Kutya alakú péksüti és minden finomság. Ha ők nem is, én jól laktam belőle. Lufthansás játékból pedig annyit kaptunk, hogy most egyenletesen belepi a házat. Ők voltak az egyetlen gyerekek, így az egész készletet megkapták.

Frankfurtban újabb hosszútáv futás várt ránk, hogy még jusson nekünk szállás. Szerencsére jutott. De csak királyi lakosztály. Sokszorosa volt (méretre), mint a japán lakásunk. A vacsiról lemaradtunk (csak éjfélig volt), de választhattunk, hogy zuhanyozunk/ fürdünk a termosztált csapokkal ellátott luxus fürdőszobában. A modern Japán után jó volt az Európai luxus. Olyan sikert aratott a gyerekeknél a hely, hogy szinte önként, külön ágyban aludtak!!! Sajnos reggel ébresztőre kellett kelni, a reggelit is így el kellett mulasztani (7-től volt) és folytatódott a rohanás. Egy másik reptéren, de hasonló csomagszámmal. Itt is átmentünk a méréseken. Már európai péksüti illatra csorgathattuk a nyálunkat. Itt már csak egy rövidke út várt ránk. Marcika ezt is szépen végig aludta, Hédi pedig elvolt a feladataival.

Taxival hamar otthon voltunk. Az biztos, hogy mindenki örömmel vette birtokba a régi-új otthonát. A frissen takarított lakást pedig hamar „otthonossá” tettük☺

Sok mindent láttunk (szentélyeket, meseparkokat, palotákat…), sok mindent megéltünk (tájfun, földrengés, jártunk gőzölgő vulkánnál) sokat utaztunk, megismertük a szokásokat, de azért jó volt visszatérni.

12. nap - gyerekek pihentetése

Eljutottunk oda, hogy a gyerekek telítődtek. Már nem akarnak sehova se menni. Még a játékboltba se. Így ma kis se dugtuk az orrunkat a lakásból.

Reggel Hédi foga gyanúsan előre állt. Csodálkoztam, hogy lehet ilyen csálé. Szerintem az elmúlt pár hétbe nagyon sokat nőtt az állkapcsa,  olyan hézagok vannak a foga között, amik eddig biztos nem voltak. Sejtettem, hogy készülődik ott valami. Megpiszkáltuk a fogát, és bizony mozgott. Hédi azt mondja nem fáj, nem zavarja. Így az iskolaérettségnél már csak a súly lehet, ahol nem kapunk pipát:)

A zárt lakásba is történtek események. Túléltünk egy földrengést. Elég félelmetes volt. Tényleg nagyon mozgott alattunk a föld. Mondjuk elszúrtuk, mert a lámpa alá álltunk:), mire észbe kaptam már vége is volt az egésznek. De szerencsére nem esett a fejünkre. A földrengés egyébként 1 perc lehetett és olyan mintha valami rázna. Eléggé beparáztam.

Hédi a nap során megcsinált egy 50 oldalas iskolaelőkészítő munkafüzetet. Marci mondjuk pipa volt, mert ő 1 feladat után megunta, és nem volt így játszópartnere, csak mikor a Hédi pihentette a kezét. A legtöbb feladatot egyedül csinálta már. Néha figyelmetlenségből hibázott. 2 feladat fogott ki rajta. Az egyiket én se tudtam. Mi hiányzik az állatokról. A másikon pedig 9 katica volt 3x3 sorba és pöttyöket kellett a jelnek megfelelően rajzolni, de ő ezt úgy szokta, hogy eggyel többet vagy kevesebbet rajzol, igen ám, de itt voltak két oldalról jelek. És mikor körbe ért, nem jött ki. A vége felé, estére nagyon elfáradt, de nem volt hajlandó abbahagyni, amíg minden feladat kész nincs. Kitartó a lány.

Holnap megújult erővel vághatunk neki a városnak.

13. nap Marci szülinap

Első nap, amikor egyedül vágtunk neki Tokiónak. Nem mondom, hogy minden zökkenő mentesen ment. Itt is Tibi szamármutatója segítségével indultunk neki a nagyvilágnak. A megfelelő metro/vonat (itt a kettő összeolvad) megálló megtalálása nem volt nehéz. A legtöbb járaton viszonylag jól jelzik, hogy hol is járunk, nem csak bemondják, hanem ki is írják, legtöbb esetben nem csak kandzsival. De utána jött a neheze, merre is induljunk el. A föld alatt Japánban egy külön világ van. Vannak föld alatti térképek, de sokszor ott már csak kandzsival írják az utca neveket, vagy olyan helyek vannak jelölve, amik nekem semmit se mondnak, vagy fogalmam sincs merre is állok a térképen. A sok (saját) térkép segítségével kitaláltunk egy irányt, amerre elindultunk. Hosszas gyaloglás után elbizonytalanodtam, jó irányba haladunk-e, így egy térkép mellett várakozó fiatal fiútól kértem segítséget. Bár a megfelelő úton voltunk, mint kiderült nem is messze a célponttól, mégse tudott útba igazíta ni, hanem előszedte az okos telefonját és azon kereste meg a megfelelő helyet. Nekem ez elég szokatlan volt, de azóta már itthon is tapasztaltam ilyet. Végül eltévedés nélkül csak odataláltunk, ahova akartunk.

Marci születésnapja alkalmából a játékboltok voltak a legfőbb úti célunk. Kiddy land-dal kezdtük. Tibi ódákat zengett róla, mint Tokió legnagyobb (6 emeletes), leghíresebb játékboltja. Szó mi szó, az egyik útikönyvbe is szerepel. Érdekes volt, nem tagadom, de nem ez lett a szülinapi ajándékok lelőhelye. Csupa cukiság (kawaii) látható mindenhol. 

Főleg különböző mesék hőseit ábrázoló plüssök, poharak, csatok, naptárak, füzetek, táskák, esernyők stb. kaphatók itt. Azaz, ha egy snoppy-s ajándékot szeretnél venni, ez a megfelelő hely. Külön színt van a Hello Kitty, Rilakumma (maci) cuccoknak, a legfelkapottabb mesefiguráknak. Illetve van egy snoppy town néven futó szint is, ami nem tudom, hogy kapcsolódik japánhoz. Több szekrény a Mumin,  Miffy (nyuszi), Monchichi, Anpanman  és egyéb japán mese karakterekkel kapcsolatos tárgyakkal van megtöltve, persze külön-külön. De megtalálhatók a Disney figurák, star wars dolgok, Repcsis, Verdás, Thomasos (mint nyugati divatos játékok) . Van külön rész a legoknak, nano block (itt ez a divat), egyéb építő játéknak. Ami legjobban tetszett, az a mini kajakészítő szettek. Csak persze minden aranyárban kapható.

Itt szembesültem igazán, hogy is nőnek fel a japán gyerekek. Ki volt állítva egy, mint később számomra is világossá vált, játékgép. Én azt hittem valami reklámot mutat be, vagy amíg a szülő válogat, a gyerek nyomkodhatja (amit a Marci meg is tett, mert mondom, én naivan azt hittem arra való). No, aztán megjelent a japán kisfiú, és elkezdte beledobálni a pénzt (hoppá ez pénzzel működik). A játék végén kiderült, ha ügyes vagy, kapsz egy korongot. A szám akkor maradt tátva, amikor a kisöcsi kinyitotta a nála lévő kis bőröndöt és abba szépen elrendezve több száz ilyen korong volt. Marcit extra ideig lekötötte  a kisfiúk játéka, de persze kipróbálni nem volt lehetősége.

Szóval innen üres kézzel távoztunk.

Mivel néhány házra volt az Oriental Bazar, ami pedig a turisták szuvenír szentélye. Oda is betértünk. Egy kicsit puccos volt és nem mondom, hogy nem izgultam, hogy mit törnek el a gyerekek. Itt tényleg megtalálhatók a legfontosabb japán termékek (nem feltétlen minőségi kiadásban). Kimonók, porcelán tárgyak, legyezők, pólók, faragott babák,  népi játékok (pörgettyű, leeső babák), selyem termékek (táska, pénztárca, zsebkendő tartó stb,), antik tárgyak, képek (fametszetek), bútorok, szobrok stb. Szóval minden egy helyen, ami japánhoz köthető és megvásárolható akár sok millió forintért.

Végül Tibivel a korábban már említett Yodobashi cameraba találkoztunk. Ahol tényleg használható, változatos játékok találhatók hihetetlen mennyiségben. Nem volt egyszerű a választás. Az ár is elfogadható kategóriába mozogjon és tényleg örüljön neki a Marci. Marci távirányítós markolót, Hédi pedig egy sylvanian készletet (fagyis autó + koala család) választott. Hédi is megkapta a névnapi ajándékát 1 hónappal előre, hogy ő is tudjon mivel játszani. Szerencsére Marci se bánta, hogy az ő szülinapján Hédi is kapott valamit.

A torta házi készítésű volt, Marci kérésének megfelelően. A méreg drága torták egyike se nyerte el  a tetszését, így vettünk piskóta tésztát (mint kiderült lyukas a közepe), csokit, díszt, gesztenyelekvárt (francia) és ebből állt össze  a torta. Marci elégedett volt vele, és az íze is fincsi volt.

Így zajlott Marci 4. életévének első napja. Reméljük nagy buli nélkül is emlékezetes lesz neki.

8. nap Hiroshima

Elbúcsúztunk Fukuokától és a szállásunktól. 

Sinkanszennel tettük meg a közel 1100 km-es utat (összesen 6 óra alatt). Közbe megálltunk várost nézni Hiroshimába. Sok időnk nem volt. 2-3 óra. De a Tibinek nagy álma volt eljutni ide.

Beértünk Hioshimába, önkéntes segítők mindjárt útba igazítottak. Elkísértek a bőröndöt lerakni (a csomag megőrző dobozkák is itt pénzbe kerülni, olyanok, ami nálunk a bevásárló központba/ikeába van). De volt olyan nagy is, amibe a hatalmas kofferünk elfért. 

Ittlétünk alatt először utaztunk villamossal. Közel se olyan gyors, mint a metró, és nem is olyan pörgős, szervezett. Pedig egy kalauz is utazik rajta.

Az atombomba-dómmal kezdtük. Ennyi maradt a bombázás után az Ipari Vásárcsarnokból, no meg a környékből két km-es körzetbe. Ott találkoztunk egy bácsival, akivel lehetett beszélgetni és anyukája egy túlélő volt (még ma is él), apukája már nem volt olyan szerencsés, ő pedig pocaklakó volt. Füzeteket készített képpel és fontos információkkal, hogy az emberek képbe legyenek, mert a múzeum felújítás alatt áll. Voltak benne szörnyű képek. 250 ezer ember halt meg, sokan azért, mert bevezényelték őket a sérültek mentésére. A képek alapján tényleg a porral lett egyenlő a város.

Láttunk egy szobrot még, ahol egy kör jelezte a robbanás helyét. Az első hely, ahol pénzt is dobtunk egy szobornak, és a gyerekek kívántak. Itt az emberek tényleg mindenhova aprópénzt dobálnak. Szobrokhoz dugják, lótuszra dobálják stb. Azt gondolják szerencsét hoz.

Innen egy kicsit vidámabb helyre sétáltunk. A Hirosima kastélyt néztük meg. Ez lényegesen más volt, mint az eddig látott szentélyek. Kis változatosság a sok sintó szentély után. Igazából várként funkcionált. Az orosz-japán háborúba császári főhadiszállásként működött. Vizesárokkal is körülvették, de nagy védőfalakat nem láttunk. A 2. VH-s bombázáskor ez is porig rombolódott, de teljesen újjáépítették. 

A parkjába a szentély mellett még láttunk érdekeset. Néhány fán volt jelölés, hogy A-bombed tree. Azt gondolták, hogy ezen a környéken sokáig nem lesz élet. És meglepődve tapasztalták, hogy a következő tavasszal mégis elkezdtek hajtani az elszenesedett, kidőlt fák. Pl. a gyökérből.  Ezek a fák kapták az A-bombed tree jelzést, melyek reményt adtak az embereknek.
A japánok érdekes figurák. Mindent körbe kerítenek. A felmosó vödröt! az állomáson, felújításkor dupla kerítés, két irányító ember, és minden alaposan kivilágítva többszörösen.

Itt a parkba pl. a darázs fészek volt megjelölve. Azt hittem azért, mert veszélyesek a darazsak, de utána néztem, csak allergia esetén okoznak gondot, mint az otthoniak, csak a méretük nagyobb. Mondjuk az itteniek fokozottan parázosak. Egy nő teljes kétségbeesett a WC-be, mert berepült egy pillangó. Mikor a kezemre szállt és megmutattam Hédinek, ő is elmosolyodott.

Be is lehetett menni az 5 emeletes kastélyba. Belül kiállításokat rendeztek be. A legérdekesebb a szamuráj ruhák és kalapok voltak. Illetve a kardokat is meg lehetett nézni. Egyet pedig meg is emelhettél. A súlyát az tükrözi, hogy Hédi meg se bírta emelni. Hihetetlen micsoda kalapokat hordtak a harcokhoz. Alaposan díszítettek. Mindegyiknek van két szarva, és valami jelkép, állat.  De végre ilyet is láttunk sokat. A gyerekek egyszer egy múzeumba vagy fél órát nézték a szamurájokról készült slide showt. Volt gyerekrész is, ahol építhettek fa darabokból. Botrány is kitört, mert nem maradhattak ott annyit, amit szerettek volna. Ami még nagyon tetszett, volt vár makett, amibe valahogy egy mozgó szamurájt vetítettek. Marci vagy fél órát leragadt ott is. 

Szamurájnak is beöltözhettek. A felső szinten pedig a panorámát csodálhattuk meg. Bár sok szép nem akadt, jó ronda város, mint általában a japán városok. Panelek és felhőkarcolók. A japánok segítőkészségét mutatja, hogy a gyerekek a játszórészen felejtették az innivalójukat. Képes volt a biztonsági őr három emeletet felmenni, hogy visszaadja nekik, pedig lefelé menet is ráért volna.

Innen még egy japán kertbe is betértünk. Gyönyörű volt.  

A vízbe kis szigeteket is építettek. 

Rengeteg kis hídon lehetett átmenni, amik még jobban feldobják a kertet.

Sőt itt egy nagyon félelmetesen is keresztül mehettünk. A lépcsőfokok meg voltak döntve nagyon. De valahogy még se csúszott meg rajta a lábunk. Pedig biztos voltam az esésbe. 

És persze a hal, teknős etetés se maradhatott el.

Láttunk ismét fotózkodó esküvői párt, 

és közelről rizs növényt.

De sajnos végig se tudtuk járni a parkot, mert így is rohanni kellett a vonathoz. És a beígért sült gesztenye is elmaradt. Pedig mikor megérkeztünk vettünk egy nagy zacsival, és nekem csak kóstoló jutott. Befalták a gyerekek.

Ezután következett a vonatút hosszabb része. Szerencsére a korai ébresztő megtette a hatását és gyerekek az út nagy részét átaludták. Yokohamába találkoztunk Tibi munkatársaival, akik elkísértek a szállásra. Egy kis bevásárlóközpont tetején lakunk. Ez már egy kis lakás mosógéppel, konyha sarokkal, térrel. Mondjuk egy alapos felújítás ráfér. Kb. az ex-panellakásunk korú, állapotú. Csak az elektromos dolgok újabbak. Gyerekek egy franciaágyat kaptak, mi meg egy futont. A futon a japán ágy, ami olyan mint egy vastag takaró. Ha akarnánk könnyen összehajthatnánk és elpakolhatnánk. Mi nem akarjuk, a japánok azt teszik.