A kisasszony mai meglepetése, hogy egyedül mászott be az etetőszékébe. Aminek annyira nem örülök, mi van, ha felborul vele, de azért büszke vagyok rá, hogy ilyen ügyes.
Az egészet nagyon hamar kivitelezte, míg megfordultam kanalat hozni, már az etetőszékbe találtam. Nyilván nem ült le, hanem állva bámészkodott, így kiszedtem, hogy míg megmelegítem a kajáját, ki ne essen. De megismételte a produkcióját, így ráhagytam.
Nem tudom, hogy lehet egy 19 hónapos gyerekre hatni. Ha rácsapok a kezére, képen röhög. Ha erősebben csapok rá, vagy a popsijára, nyüszög picit, aztán folytatja, amit eddig csinált, azaz amiért a "verést" kapta, pedig csak vész esetén folyamodok rá pl. sokadszori konnektorba nyúlkálásért, mikor 10-edszer is megpróbál kimászni a teraszkorláton. Ha kiabálok vele, fel se veszi. Ha hegyibeszédet tartok, rám se hederít. Ha normál hangon szól az ember neki, akkor meg, mintha süket lenne. Pedig a hallásával nincs gond, mert a kutyát, babát stb. km-ekről meghallja. Ha fizikailag megakadályozom a csíntevését, akkor meg harap, ütlegel vagy jobb esetbe csak hisztizik. Néha úgy érzem kár az erőfeszítésért, úgy is azt csinál, amit akar. Mi lesz a dackorszakba, vagy ez már az?
A tengerparton apu próbálkozott velük (irányításukkal), de ő is a végén belátta, hogy reménytelen ördögfiókák.
Sajnos 19 honapnal marad a Pavlovi reflex. Olyan nagyot kell csapni szegenyke kezere, ami utan eszebe sem jut kimaszni a korlaton. A regi mondas sajnos igaz: Inkabb Ö sirjon, mint Te.
VálaszTörlés