Val senales

Gyakran úgy érzem, hogy szegény Marcika el van hanyagolva. Lelkiismeret furdalásom van, hogy neki nem tudom megadni azt a figyelmet, amit anno Hédi kapott. Sőt annyit se, amit adhatnék, mert ő olyan jó gyerek, hogy szépen eljátszik, figyel, eszik, alszik, szóval nem igényel 24 órás szolgálatot. Így, ha mondjuk csak vele játszhatnék, mert a körülmények megengedik (pl. Hédi figyelmét valaki leköti, alszik...), de ő jól elvan, inkább azt az időt magamra fordítom.

Hosszú körítés után elkezdem, amiért ezt a postot kezdtem. Egy dologban a Marcika se maradt le. Ő is babakorában megismerhette a sípályák rejtelmeit. Hédit 6 hetes korában vittük ki Ausztriába (Saalbachban), Marcika 3 hónaposan utazhatott Olaszországba (Val Senalesbe). Kezdetbe mikor még nem tudtam mi az úti cél, rábólintottam az útra, hiszen az Ildi pocakos, így nem síelhet, a Karcsi meg nem szeret a lejtőn csúszkálni, ellentétben a Tibivel. Aztán kiderült, hogy Olaszországról van szó. Csupa rossz élményem van ezzel az országgal kapcsolatba, és az 500 km távolság (Kanizsától) se lendítette pozitív irányba. Úgyh. csupa kétségekkel indultam neki a hosszú utazásnak. Hogy fogják bírni az apróságok az utat?! Milyen lesz a szállás?! Hogy fogok meglenni babakocsi nélkül?! (Utóbbi már nem fért be a kocsiba, hiszen 1 kocsival mentünk.)

De le a kalappal a babók előtt. Odafelé csak egyszer kellett megállni, hogy a Hédi kiszálljon kicsit sétálni, a többi alkalommal valamelyik felnőtt volt a szűk keresztmetszet. Ilyenkor gyorsan megtankoltam a Marcit is.

A szállás nem volt álmaink apartmanja, de 1 hetet ki lehetett benne húzni. Mi egy lehajtható franciaágyba aludtunk a Hédivel, Marcika meg az utazóágyba. Nem mondom, hogy túlságosan ergonomikus volt, de ez szerencsére a Hédikét egy csöppet se zavarta. A legnagyobb probléma leginkább az ablakhiány volt, egyetlen egy kis ablakkal rendelkezett a lakás.

Kicsit féltem, hogy fogjuk elütni az időt a Hédivel, hiszen játékokat nagyon limitált számba vihettünk ki. Így a duplo, könyvek, fűzhető nyaklánc és a Gyuri babával kellett eltölteni az időt. De úgy tűnik jól választottam, mert Hédi szépen eljátszott. Emellett sokat bújócskáztunk, nagyon tetszett neki a sok új búvóhely. Sőt a papa még az emeletágy ezer funkciójával is megismertette. Csinált neki bunkert, létráztak, másztak, magasan voltak. Szóval hamar elment a hármasban töltött idő is.

A héten nekem is volt egy kis pihenés, Marci születése óta végre kiolvastam 1 könyvet. Igaz egy estéset, de már az is valami és még egy másodikba is belekezdtem..

Kétszer mentünk levegőzni naponta. Egyszer de., anyu / apuék hazajött(ek) ebédidőbe. Így ilyenkor a Marcikát is ki tudtuk vinni. Szánkóra erősítette apu a mózest és így tudtunk vele közlekedni hóba. Sajnos addig el kellett jutni a mózessel és a két gyerekkel, ami nem volt könnyű, legalább két emberes munka. Marcinak ez a közlekedési eszköz nem nyerte el a tetszését. Kézbe kellett cipelni, amíg el nem nyomta friss levegő. Utána lehetett csak becsempészni a helyére. Így még elvolt fél-1 órát. Addig Hédi valahol játszott.

Du. pedig valaki kicsit korábban befejezte a síelést, hogy vigyázzon a Marcikára. Addig én a Hédivel kimentem még egy kicsit csavarogni.

Volt egy kisebb játszótér. Elég lepusztult állapotban, egy részét pedig hó/jég (mert már nagyon rég eshetett) takarta. De Hédi azért kis segítséggel jól eljátszott ott. Gyakran elmentünk a gyerek tanpályára. Két helyen volt ilyen. Az egyik az ablakunk alatt, és gyakrabban látogattuk a könnyebb megközelíthetőség végett. Itt nem voltak sokan, és az iskolás csoport is inkább a fenékcsúszkát használta, mint a síléceket. A tanpályán a vonzerőt a felvonó jelentette, vagy ahogy én nevezem futószalag. Rá kell állni és felviszi az embert szépen lassan a dombtetőre. Nagyon szerette nézni itt a gyerekeket is. Össze is barátkozott egy lengyel kislánnyal.

A másik tanpályát, mint gyerek paradicsomot reklámozták. Az egyetlen szépséghibája az volt, hogy másodszor már be se engedtek oda, hogy nem vagyunk síiskolások. Pedig volt egy hókörhinta. Egy gumiba kellett beleülni, és körbevitte a gyerekeket. Volt indián-sátor. Szóval modern játszótér, amit hóba lehetett használni. Csak éppen a gyerek nem használhatja, akinek szüksége lenne játszótérre. Egyébként a síiskola és a gyerek sífelszerelése ingyenes volt, de a korhatárt 4 évnél húzták meg.

Ezután, hogy kiengeszteljük Hédit felvittük egy libegős felvonón. Már napok óta álmodozva nézte, és érdeklődött mi az. Ő csak hajónak nevezte és nagyon ki szerette volna használni. Nagyon tetszett neki a felvonóba ülni, az nem érdekelte, hogy mi van fent csak a következőt mutatta, hogy azt is. Sajnos oda már síléc nélkül nem mehettünk.

Kipróbáltuk a gyerekkel a heringjáratot is. A nyomás különbséget nem bírták a lurkók és szépen bealudtak, gondolom a hegytetőn (3212 m) lévő mínusz 16 °C se volt ideális számukra, így a következő fordulóval vissza is mentünk. Távolról megnéztük azért az Ötzi (a jégember egy kb. 5300 éves gleccsermúmia) lelőhelyét. Máskor egy órát gyönyörködtünk egyetlen hókotró traktorba, vagy alagutaztunk egy sorompó alatt. Az alagutak sokat segítettek neki a hosszú út eltöltésében. Olyankor "eltűntünk", majd a végén "megtaláltuk" egymást.

Két este apu levitte Hédikét fürdőzni, de állítólag nagyon hideg volt a víz. A jakuzzi, ahol melegedni lehetett fizetős volt, így ha valaki bedobta a pénzt, hogy pezsegjen, illett kimenni. Mindenen filléreskedtek az olaszok. Pl. internet is csak az aulába volt és fizetni kellett az eltöltött percek után. Azért a kis rozmárunk a hideg víz ellenére is nagyon élvezte a pancsolást.

A hazaút kicsit nehezebben ment. A Marci mindig olyankor lett éhes, amikor épp hogy elhagytuk a pihenőhelyet. Már nem lehet akkor etetni, amikor én úgy érzem jónak. Vagy a cici nyugtatásra is használni. Felháborodik, ha szoptatni próbálom, mikor neki még nem ürült ki a pocakja. Hédi pedig épp, hogy beszálltunk a kocsiba, már ki akart szállni. Szerencsére két megállással megúsztuk. De be kellett vetni mindent, a trambulint, Domit, F. mama palacsintáját, játékokat, énekeket stb. Amikor pedig végre elaludt, mindig előrebukott a feje, mert a sok csomag miatt nem tudtam teljesen hátrahajtani az ülését, olyankor pedig felriadt. Mondjuk annyi előnye volt ennek, hogy legalább Kanizsáról Pestre vezető utat végigaludta. Sajnos még azt is meg kellett tenni, mert másnap ment Tibi repülője Japánba és azt nem lett volna jó

lekésni.

Itt a sípályák közelében, időnként feltámadt bennem a vágy, hogy én is csússzak néhányat a sípályán, de nyilván nem tettem. Nem akartam elhagyni a gyerekeket olyan hosszú időre. Mire bemelegedtem volna a síelésre, mehettem volna vissza. Arról nem is beszélve, hogy nem akartam jobban kimeríteni magam. Marcika közel se alussza át az éjszakát, igazi kisbabából van, aki mindig a közelünkbe akar lenni, és rendelkezik azon érzékekkel is, hogy ha átteszem az ágyába, rövid időn belül jelzi nem tetszését. Úgyh. végeredményben nekünk csak levegőváltozást jelentett az egy hetes kiruccanás. Anyuék unokázhattak egyet, Tibinek pedig talán sikerült kikapcsolódnia 1 hetet a hosszú út előtt.

Aki még bírja a végére még néhány bónusz kép :D