Évek óta tervezem, hogy megnézzük a szentjánosbogárrajzást. Eddig mindig az volt a gond, hogy iskolaidőbe nem vihettem éjszakai túrára a gyerekeket, vagy volt olyan kicsi baba, aki zavarná a tömeget.
Idén a rossz idő miatt később indultak be a bogárkák. Mindenkit már elég nagynak tartottam egy ilyen kiruccanáshoz és eljutottam oda, hogy nem érdekel, ha másnak nem tetszik a pereputtyom zajossága, én érezzem jól magam. Ki is néztem az Alcsúti Arborétum egyik hétköznapját (bízva abban, hogy akkor kevesebben vannak), de az időjárás közbeszólt. Egy nagy vihar miatt az arborétumot bezárták, ezzel véget vetve mécsbogár túráknak is. A népszerű programot már több helyen is szervezik, de sajnos mind vagy messzi volt, vagy nekünk nem megfelelő időpontban lehetett részt venni rajta.
Így történt, hogy magunk indultunk neki az éjszakának és mentünk el egy olyan területre, ahol szoktak szentjánosbogár megfigyelést hirdetni. Pilisszentivánra esett a választás, a Jági tanösvényt terveztük bejárni a félelmetes éjszakába. Mint kiderült, nem mi voltunk az egyetlenek, akik, a világító bogarak miatt érkeztünk a helyszínre. Megtudtuk azt is, hogy a Jági-tó környékén érdemes keresni a különleges élőlényeket, így a tanösvény talán első állomásánál le is táboroztunk.
Amíg vártuk a sötétet, és persze az éjszakai rovarkákat, addig sétálgattunk, fotózgattunk és hallgattuk a békák kuruttyolását. A szentjánosbogarak nem hagytak cserben minket (bár nagyon féltünk tőle). Ha nem is olyan nagy számban, mint az Alcsúti Arborétum képein látszik, de jó néhány világító zöld bogarat megfigyelhettünk.
Otthon azt is megtudtuk, hogy amelyik egyedek csak egy helyben maradtak, azok voltak a nőstények. Kényelembe helyezkedve, világítva várták a párjukat. A picikék, akik körülöttünk repkedtek, és akiket közelebbről is megszemlélhettünk, voltak a hímek.
A mécsbogarak egyébként első ránézésre jelentéktelen kicsi, fekete/barna bogarak, akiknek a potrohukon van egy kis folt, mely luciferin pigmenttel van borítva, ami enzim segítségével oxidálódva világít.
A gyerekek kezdetbe nagyon élvezték a repkedő, világító bogarakat. Szaladgáltak utánuk, kiabáltak, ha megláttak egyet. Még Abigél is folyamatosan mutogatott, ha megpillantotta őket. Ő is felfogta a bogarak különlegességét.
Az éjszakázást viszont kevésbé viselték jól. Egy idő után elkezdték mondani, hogy álmosak. Így miután kigyönyörködtük magunkat, a tanösvény bejárása helyett hazafelé vettük az irányt.
Azt gondolom jó kis esti kaland volt, azért remélem egyszer eljutok Alcsútra is, hogy még több ilyen csodabogarat láthassak együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése