Vigyázat hosszú lesz, és szerintem csak számomra érdekes, de most már 1 év után "papírra" akarom vetni a Hédi születését, hogy meglegyen vhol. Véletlenül se felejtsem el, bár még mindig tisztán él bennem az a nap.
Pontosan 1 éve történt, hogy Hédi megunta a pocaklakó életmódot, és úgy döntött, hogy követi Domi példáját, és ő is megszületik. Minket nem figyelmeztetett előre. Nem is számoltunk vele., január 11-e körülre vártuk. Az benne volt a pakliba, hogy picit előbb születik meg, de nem gondoltuk, hogy 3 héttel. Abban teljesen biztos voltam, hogy a Karácsonyt, még egyben töltjük, készültünk is Kanizsára. Így nagy volt az örömöm, mikor megtudtuk, hogy Domika elkezdte a kinti életet. Boldog voltam, hogy Karácsonykor babázhatok, megtanulhatom a baba ápolás alapjait. Még sose volt a kezemben újszülött, így mindig is ez volt a nagy félelmem, hogy nem fogom tudni, mit kell csinálni, hogyan fogjam meg a kis jövevényt. Mikor Kínába készültünk és elmentünk a vízumot csináltatni, volt ott egy igen aprócska baba, aki csak úgy bicsaklott minden felé. Még mindig a szemem előtt van az a kép, na az még rátett egy lapáttal. Lehet, hogy pont az unokatesó jöttének nagy öröme indította el őt is. 22-én lepkét lehetett fogatni velem. Amikor először a Karcsi felhívott, hogy pakoljak össze, mert az Ildi lehet, hogy szül és hamarosan megy haza, még izgultam miattuk. Telefonáltam ide-oda, de senkitől nem tudtam meg semmi használható infot. Aztán mikor kis idő múlva ismét felhívott a Karcsi, hogy megszületett a fia, örömmámorban úsztam. Lehet még jobban, mint mikor a Hédi született, mert ekkor még volt erőm "úszkálni" :) Sajnos/szerencsére mi nem mehettünk haza a Karcsival, mert másnapra volt még NST időpontom, amit meg akartunk várni. Pont vasúti sztrájk volt, így azon törtük a fejünket, hogyan fogunk lejutni Kanizsára. Mi ekkor még nem tudtuk, de felesleges volt, mert végül nem utaztunk sehova, egyébként meg Karácsonyra való tekintettel feloldották 23.-ra a sztrájkot.
Du. még bementem a Tibiért az egyetemre, hogy befejezzük a karácsonyi ajándékok vásárlását. Köröztünk a tömegbe talán a Vörösmarty téren már nem is emlékszem kinek az ajándékáért, és 8, f9 körül indultunk haza. Az utóbbi jópár nap ez volt a program, kifulladásig, átfagyásig járni a boltokat, hogy az ideális ajándékot megtaláljuk, mert sose tudom kigondolni ki, minek örüljön. Este még leültem a gép elé, hogy mindenkinek elmeséljem, hogy nagynéni lettem, illetve karácsonyi zene után kutattam, hogy legyen már egy kis karácsonyi hangulatom, ha már ilyen közel van a Karácsony. Ezalatt apa a másik szobába varrogatta az ajándékom, személyre szabott pénztárcát. Már közel éjfélt ütött az óra, amikor ágyba kerültünk.
De sokat nem szunyokálhattunk, mert kb. 1 óra múlva ébresztőt tartottam, mert egy kis tócsa volt alattam. A Tibit keltettem, hogy most vagy bepisiltam, vagy a magzatvíz folyt el. Jó sokszor el kellett mondanom, míg felfogta és hajlandó volt felkelni. Mivel enyhe rózsaszín folyásom volt (utólag kiderült ez a normális), ezért Tibi úgy döntött, akár hülyének néznek, akár nem megyünk a kórházba. Persze a cuccom se volt összepakolva, csak nagyjából egy része felpakolva a polcra. A Tibi gyorsan beszórta, amit talált, és azon gondolkozott, hogy mivel menjünk be. Leült a gép elé, és elkezdte olvasgatni, hogy mivel szokás. Persze én közbe reszkettem a félelemtől, hogy most mi fog történni. Mentőt nem akart hívni, hogy ahhoz jól vagyok. Végül hosszas filozófálgatás után, hívott egy taxit. Persze az első cég nem volt hajlandó kijönni, mikor hallotta, hogy "csak" a kórházig akarunk menni, vagy azért mert oda akarunk menni nem tudom. Aztán a Tibi sürgetett, hogy menjünk már le, mert jöhet a taxi. Úgyhogy ott áldogálhattam a parkolóba. Végre megjött a taxis, aki a milliós szurijaimat nem akarta beengedni az utastérbe, hogy előtte a földön volt. Tudta volna mennyit ér... Bejutottunk a kórházba bolyongtunk. A következő hidegzuhany akkor ért, amikor a Tibit nem engedték be a vizsgálatra. Kérdezgetett a nő, persze elég nehézkesen ment a válaszadás, éjszaka volt, és féltem, hogy mi vár rám. Egyébként a szülésznő, aki megvizsgált kedves volt, de ez sokat nem segített rajtam. Az indikátor halványan kiadta, hogy magzatvíz folyt, de pl. még azt se tudtam megmondani, hogy mennyi. Honnan tudtam volna a vízre ébredve, hogy 0,5-1-2-3 l. a méhszáj 1 ujjnyira volt nyitva nem sok és ügye fájdalmaim se voltak, de bent tartottak. Tibi hazament, én meg NST-re voltam kötve, közbe egy doki is megvizsgált, kaptam branült az antibiotikum miatt (mivel a baci...), kitöltöttünk sok-sok papírt, majd mehetettem a vajúdóba aludni.
Az alvás nem igen ment könnyen, mondhatni nem igen tudtam aludni, mert még mindig nem tudtam mi vár rám. A szobában 1 ember volt csak rajtam kívül, de éjjel jött még egy. Aztán reggel megindult a jövés menés. Hamar megtelt a szoba (6 ágyas volt a vajúdó), majd nagy részük elment a szülőszobába, aztán már csak anyukaként tért vissza, helyére jöttek újak. Volt olyan időszak, amikor már nem is volt elég ágy és volt akinek csak fotel, folyosó stb. jutott. Még jó, hogy időben helyet foglaltam :) Időnként megnézték a méhszájam, illetve NST-re kötöttek, de semmi változás. Néha még vért is vettek, hogy előkészítessék nekem a vért szükség esetére (elvileg csak választott vért kaphatok, bár nem tudom, mit jelent). Se fájás, semmi. Csak vártam. Még jó hogy az ágyszomszédom, aki utánam jött az éjszaka, hasonló cipőben járt. De ő neki már volt 2 gyereke, legalább volt tapasztalata. Hosszú volt a nap. Enni nem igen ettem, ha félek, izgulok, nincs étvágyam. A Tibi néha benézett, de vele se tudtam beszélgetni, hamar leráztam. És azt is kiadtam neki, hogy mondja meg mindenkinek, ne hívogasson, nincs kedvem senkivel kommunikálni. Anyu azért bekavart egyet, elkezdett a kórházba telefonálgatni, és veszekedni az ápolóval, hogy mit kéne velem csinálni, és ha nem azt teszik, akkor elvisznek onnan. Majd a kanizsai szülészfőorvossal hívatta fel az osztályt. Ezek után, még behívtak egy elbeszélésre, amikor az egész a hátam mögött zajlott... Ha eddig nem éreztem elég rosszul magam, ezután még ezen is idegeskedhettem, pedig maximálisan elégedett voltam "a szolgáltatással", egy panaszom se volt senkire. Maximálisan figyeltek rám.
Szép lassan eltelt a nap, késő délután éreztem, mintha lennének apró fájdalmaim, de mivel nem voltak olyan erősek, mint ahogy képzeltem, illetve ahogy leírták őket, gondoltam nem is az. Most már tudom, hogy ezek a kezdeti fájások. Aztán a doktornő úgy döntött, hogy megvizsgál. Már 3 cm-es méhszájat talált, nem hitte el, hogy nincsenek fájásaim, és ahogy vizsgált megrepedt teljesen a burok, ebből kiderült, hogy eddig csak kicsit meg volt repedve. Elfolyt a magzatvíz. Közölte, hogy készüljek a szülésre. Tibit gyorsan berendeltem, hogy szülés. Taxi híjján, futott, illetve villamosozott a kórházba. De nem volt szabad szülőszoba. Közben előkészítettek a szülésre (beöntés...), megjöttek a fájások is, úgyh. én is beálltam a sétálok sorába. Az ágytársamnak is ekkor végezték el a burokrepesztést. Együtt sétálgattunk. Szegény Tibi elég sokat várhatott kint idegeskedve, míg végre felszabadult egy szülőszoba és bejöhetett. Fogalmam sincs mennyi idő lehetett. Oxitocint kaptam (kérdés nélkül), hogy erősödjenek a fájásaim, vagy gyorsan túllegyünk a szülésen???, meg infúziót, hogy ne száradjak ki, meg a novosevent, antibiotikumot... Már csak arra emlékszem, hogy eddigre tényleg megjöttek a fájások. Megvizsgáltak, a doki (Urbán Márta) elment bekapni egypár falatot, és a szülésznő (Széles Ágnes, őt akartuk felfogadni, de nem vállalt orvos nélkül, hogy van a 7-es véralvadási faktor hiányom) időnként rám nézett, de hagyott minket kettesben. Még olyan emlékképeim vannak, hogy rám szóltak, hogy ne kiabáljak, mert arra megy el az energiám, és megígérték, hogy éjfél előtt meglesz a baba. Aztán már jöttek a nyomó fájások, az már sokkal jobb volt. A szülésznő feltelefonált a dokinak, hogy ha itt akar lenni a szülésnél igyekezzen. Mintha ez a fájás sokkal kevésbé fájt volna, és ott már tudtam, hogy egyre kijjebb kerül az apróság. Később már mondták, hogy hajas baba, majd mikor kint volt a feje, elkezdett sírni, ekkor tudtuk, hogy jól van a kis jövevény. Utána már hipp-hopp kint volt. A pocakomra rakták, de azt se tudtam mit csináljak. Kimerült voltam, és örültem. Azt hiszem picit megsimogattam a kisbabát, és élveztem a pillanatot. Tibi elvágta a köldökzsinórt. Utána megmozsdatták, méricskélték és elvitték a melegedőbe, míg helyreállítottak.
Ez volt az egészben a legrosszabb. A gátmetszés varrása, pedig azt mondták csak rövid vágást csináltak és állítólag kaptam rá lidokaint?. De ha kaptam, semmit nem ért. Szegény doki próbálta beszélgetéssel elvonni a figyelmem, de én a fájdalomtól meg se tudtam szólalni. Aztán a belső tisztítás vagy mit csináltak nem tudom, de rémes volt. Mire végeztünk kicsit szusszantunk és vissza is kaptuk a kisbabát. Együtt volt az új család 1 órácskát, aztán átvitték a Babót a csecsemősökhöz, engem meg a szobámba.
53/55 cm-rel és 2850 g-mal született 22.40-kor Hédi. Helyes hosszú hajú baba volt akkor is, de iszonyat pici. Apa feladata volt, hogy a pocakomról berakjon a "bevásárlókocsiba". Szegény azt se tudta, mit csináljon.
Másnap már korán 6 körül mentem is érte. Senki nem szólt semmit, hogy kivittem. Onnantól a fürdés és az oltás kivételével velem volt. Nekem is meg kellett gondolnom először, hogyan vegyem ki a kocsiból, de aztán könnyen ment.
Papa és a mama másnap már fel is jöttek. Kíváncsiak voltak a kis újszülött unokájukra. Mindennap jöttek megnézni, míg az Ildi haza nem rendelte őket. De meglátogattak minket a dédik is és a másik papa, Tomasz, Nelly, Feri, Lacó. És persze apa is minden nap többször benézett hozzánk. Szegénynek jobban elgyötört ábrázata volt, mint nekem. Nem tudom, hogy élte meg az egész szülés cécót.
