Első baleset, első félelmek

Marci olyan csúnya sérüléseket szerzett a bölcsiben, hogy mikor mentem érte és megláttam, megijedtem. Első gondolatom rögtön az volt, hogy elcsépelték valamelyik harapásáért, de aztán megnyugodtam, mikor a gondozó elmondta, hogy udvari baleset. Bemászott a letakart homokozóba (ilyenkor nem szabad), beakadt a ponyvába a lába és lefejelte a betont. Nem a gondozók hibája, mindent megtesznek, amit lehet, de nem állhatnak egyszerre az összes gyerek mellett, Marci mellé meg én is kevés vagyok. Azt viszont elvárná az ember, hogy a bölcsi udvara olyan legyen, hogy ilyen baleset ne történhessen meg. Ha már a játszóterekre vannak ilyen szabályok, a bölcsire miért nincsenek?! Jó lenne, ha az önkormányzat a bölcsődére is áldozna az általunk befizetett bölcsődéi térítési díjból...  No mindegy, ami jó volt 30 éve, az ma is biztos jó. Én is felnőttem, Marci is fel fog, csak kérdés, hogyan. Ha megelőzhető lenne egy ilyen baleset, akkor miért nem teszünk ellene?! Gondolom nem a Marci az egyetlen, aki elrepült a betonon.
Visszatérve Marci sérüléseire: homloka, jobb arca, orra totál lehorzsolva, bal arcán pedig egy szép lila folt éktelenedik. Hogy  csinálta, azt el nem tudom képzelni, hogy mindkét arca ilyen siralmas állapotban van. Tényleg rossz ránézni a gyerekre. Még jó, hogy a bölcsiben történt, mert nem tudom mit gondolnának rólunk. Így is a szomszéd bácsi (kert felől, eddig ponyvával takarta a kertjét) mondta, hogy kíváncsi ki az a Marci, mert mindig az ő nevét hallja. Erre bemutattam a kék-zöld gyereket...  Marci eleven az biztos, és már 2 évesen problémás gyerek, mi lesz később:(

Az első félelmek nyilván nem Marcinál léptek fel. Bár ő is szokta mondani, hogy félek, de más helyzetekben. Hédi rettegett már közel egy hete a tűzjátéktól, azaz tűzriadó próbától. Hétfőn Ági néni (óvónéni) mesélt nekik, hogy lesz ilyen játék és hogy mit kell csinálni. Ennek kapcsán beszélgettek a tűzről és feltételezem a hozzá kapcsolódó dolgokról. Állítólag Hédi és Domi volt leginkább otthon ebben a témában (Tesz-vesz városban van egy ilyen történet), Hédi mégis rettenetesen megijedt és vigasztalhatatlanul sírt (gondolom előadta az önkívületi állapotát). Otthon is gyakran felhozta a témát. Hiába beszélgettünk róla, hogy csak megszólal a csengő, kifutnak, aztán visszamehet. Mi is játszottunk ilyet kiskorunkba, és nincs benne semmi nehéz. Félt, hogy nem fut olyan gyorsan, mint a Domi. El fog veszni. A Domi is rátett egy lapáttal, mert közölte, hogy nem fogja meg a Hédi kezét. Így ezen a héten a reggelek is nehezen mentek. Volt, hogy még sírt is, hogy nem akar bemenni. Csütörtökön megbeszéltem Ági nénivel, hogy a kezét fogja meg. Ő pedig felajánlotta, hogy felemeli és kiviszi a rémült nagylányt. Hédi nem nyugodott meg, de nem volt más választása, muszáj volt ebben a játékban részt vennie. Délután mosolyogva, felszabadultan üdvözölt és elmesélte: Ebéd közben volt a tűzpróba és Ági néni kivitte, és nem is volt olyan hangos a csengő. Legközelebb bátrabb lesz.

Marci mindent kipróbál, hihetetlen eleven, felfedező. Hédi retteg minden újtól, és inkább bele se vág semmi olyanba, amiről úgy gondolja, hogy nem 100% (csak 95%), hogy meg tudja csinálni, még meg se hajlandó próbálni. Hogy lehet két testvér egy skála ennyire a két végén?! Mondjuk, így legalább nem unalmas az élet, és kipróbálhatjuk képességeinket. Mondjuk egy főpróba néha jól jönne:)